Főkép

„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – akár ez az Anna Kareninából származó idézet is lehetne a mottója a francia irodalom új üdvöskéje, Édouard Louis első, önéletrajzi ihletettségű kisregényének. Mert, ahogy már rögtön az első sorokban írja az Eddy Bellegueule néven született szerző: „Nincs egyetlen boldog emlékem sem a gyerekkoromból. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy gyerekként soha nem éreztem magam boldognak, hogy soha nem örültem. Csakhogy a szenvedés korlátlan hatalom, elsöpör mindent, ami nem illeszkedik a rendszerébe.”

 

Nem is csoda, hogy a fiatal Eddy nem érezte jól magát gyerekkorában, ugyanis Franciaország egy viszonylag elmaradottabb vidékén született egy kis faluban, ahol minden mindig ugyanúgy történik, a generációk egymás hibáit ismétlik újra és újra, ahol csak egyetlen fajta életszemlélet elfogadható, és ahol korántsem nézik jó szemmel a homoszexuálisokat. Eddy pedig az – már kiskorában kiderül, hogy nem olyan, mint a többiek: magasabb a hangja, folyton gesztikulál, affektál, lányos játékokat szeret játszani, és nem tud beilleszkedni a többi fiú közé. Segítséget pedig sehonnan sem kaphat.

 

A szülei ugyanis semmiben sem különböznek a helybéliektől: az apa alkoholista gyári munkásból lett alkoholista munkanélküli, az anya háztartásbeliből lett segédápolónő-féle. Az értékrendjük és a világlátásuk cseppet sem különbözik a többiekétől. Mindketten eléggé maszkulin jellegűek, harcosak, dörzsöltek, kemények (a legnagyobb dicséret, ha valakit keményfiúnak tartanak); mindkettejüket megedzette az élet és a saját korlátoltságuk miatt kapott pofonok, és egyikük sem lát tovább kis falujuknál, és nem tudják elfogadni, ha valaki másképp él, vagy gondolkodik, mint ők. Lételemük a kirekesztés, bármiféle (faji, vallási, szexuális, társadalmi különbségekből eredő) másság elutasítása, ennek ellenére még ebben sem következetesek. Gyűlölik az arabokat, mert segélyből élnek, de úgy vélik, hogy a segély nekik is jár. Gyűlölik a tanultabb embereket, a burzsujokat, mégis közéjük akarnak tartozni és így tovább.

 

Tehát Eddynek színlelnie kell. Ami nem megy könnyen, mert ő egy végtelenül békés, befogadó személyiség, és az általa nem túl sikeresen játszott keményfiú szerep szöges ellentétben van saját vonásaival. Ahogy Eddy egy helyütt fogalmaz: „Nem tenni a bűn, hanem lenni. És főleg annak látszani”. Így mindent megtesz, hogy ne látsszon annak, ami: homoszexuálisnak. Már a címből is (Leszámolás Eddyvel) látszik, hogy a felnőttkorba lépett szerző szakítani akar a színleléssel, és kendőzetlenül kíván beszélni az általa átélt dolgokról, és főleg szexuális beállítottságáról. Ez a könyv egy vallomás. Így nem meglepő, hogy ez a téma természetesen mindvégig előtérben marad, és aki ezt a könyvet szándékozik olvasni, az készüljön fel rá, hogy durva szexuális jellegű leírások is szerepelnek benne (igaz. nem túl gyakran).

 

Ebben a rövid kisregényben Eddy gyerek- és fiatalkori élményeiről (zömmel megaláztatásairól) olvashatunk már-már szociológiai pontossággal. Ebből a szempontból hasonlítható néhány magyar műhöz a közelmúltból, így Barnás Ferenc A kilencedikjéhez vagy Borbély Szilárd Nincstelenekjéhez, azonban épp elég eltérés és egyediség van ebben a francia műben, hogy önmagában is megállja a helyét.

 

Amit még mindenképp kiemelnék, az a nyelvezet – és itt most nem is arra akarok kitérni, hogy Louis szépen ír, jól fogalmaz, képes érzelmeket kiváltani az írásaival, hanem arra, hogy miként adaptálja hozzá a saját felnőttkori nyelvéhez gyerekkora falubelijeinek, rokonainak, ismerőseinek, tanárainak hol roncsolt-torzult, hol erősen tájnyelvi elemeket használó nyelvezetét. A mű ezen aspektusát valószínűleg nem lehet tökéletesen átadni magyarul (hisz a szerző említi is, hogy részben pikárdul beszéltek), de azért így a fordításban is érezhető a feszültség, amikor egymás mellé kerülnek az általában szitkozódó, hőbörgő falusiak szavai a szelíd Eddy-ével.

 

Most is, az utóbbi időkben már sokadjára, egy olyan szerzőtől olvastam, akiről korábban semmit sem tudtam, így olvasás közben semmi sem befolyásolt, és akinek a művét befejezve arra jutottam, hogy a könyv nagyon is megérte a ráfordított időt. És bár a Leszámolás Eddyvel korántsem tökéletes és teljesen kiforrott alkotás (ami nem is csoda, hiszen egy 21 éves fiatalember írta), de valószínűleg a szerző életkorából és a történések idejéből adódóan is közel állt hozzám ez a szöveg; így nem is kérdés, hogy odafigyelek a szerző pályájának további alakulására, és amennyiben lesz újabb magyar nyelven megjelent könyv tőle, minden bizonnyal elolvasom.