Jeanne Willis: Pingvinshow - Merj nagyot álmodni!

Kezdjük talán azzal, hogy nem én vagyok a könyv, de még csak a sorozat célcsoportja sem, ennek ellenére nem bírtam ellenállni, amikor Kinga ajánlotta – merthogy eddig minden tetszett, amit miatta olvastam el. Ráadásul pingvinekről szól, azokat meg szeretem. Persze hogy miért, azt nem tudom, de talán nem is érdekes, merthogy ez a cikk nem rólam és a pingvinekhez való viszonyomról szól. Legalábbis nem arról kéne, de valamennyire meg mégis… áh, ebbe most ne menjünk bele. Maradjunk inkább annyiban, hogy alapban pozitívan állok a pingvinekhez, de ezért nem szívesen keresném fel őket a természetes élőhelyükön, szóval, ha találkozni akarok velük, marad az állatkert.

És ezzel máris elérkeztünk Jeanne Willis könyvének színhelyére, merthogy a Pingvinshow egy állatkertben játszódik, mégpedig egy olyanban, amit egyre kevesebb látogató keres fel, ezért lehetséges, hogy hamarosan be kell zárniuk, szereplői pedig a sziklaugró pingvinek (Rori, Edvin és Kelvin), a törpepingvinek (Kékica, Marvina, Hédi és Brenda), a császárpingvinek (Póli, Alaszkadabra, Öcsi és Kicsi), a kantáros pingvinek (Valdo, Valter és Vendel), valamit Röppencs Őnagysága (aki egy liba), illetve Orzon és Ursi (a két barnamedve), akik arra a következtetésre jutnak, na jó, némi meggyőzés hatására, hogy tenniük kell valamit, ellenkező esetben mehetnek, amerre látnak, illetve amerre viszik őket.

Bevallom, nekem az a rész tetszett a legjobban, ahogy a különböző állatok a bezárás hírére reagálnak. Hiába na, ezek már nem a szabadban, természetes élőhelyükön a túlélésért küzdő állatok, hanem többnyire fogságban született és nevelkedett, bizonyos értelemben elkényeztetett jószágok, akiknek csak halvány fogalmaik és ki tudja honnan szerzett értesüléseik vannak arról, milyen is a kinti élet. És igen, itt jön be az, hogy nem nekem szól, én ugyanis azonnal ezt látom, meg azt, hogy nini, az állatok értik az emberek nyelvét, tudják, mi az a mobiltelefon és a webkamera, meg még egyéb ilyen „felnőttes” dolgokat, ám a célcsoport tagjai, a 7-9 éves forma gyerekek nem akadnak fent ilyesmiken, hanem jól szórakoznak, ahogy remélhetőleg tették a Madagaszkár nézése közben is. Merthogy nem lehet nem arra a csudapofa rajzfilmre gondolni olvasás közben. Meg a Táncoló talpakra és a Madagaszkár pingvinjeire – csak hogy a legismertebbeket említsük. És miközben olvassák az állatkert-mentő produkció történetét, talán még tanul(hat)nak is valami fontosat, szépet, valamit, amit remélhetőleg nem felejtenek majd el, miközben felnőnek.

Ja, és azt mondtam már, hogy Nathan Reed szöveg közbeni illusztrációi imádnivalók? És azt, hogy a szöveg pont akkora betűkkel és olyan sortávolsággal szedett, amennyire az ekkora gyerekeknek éppen komfortos? Na, akkor most mondom.