Beleolvasó - Iselin C. Hermann: Dominó

Fülszöveg:

Lehet, hogy mi is olyanok vagyunk, mint két lezárt szelence, amelyek egymás kulcsát rejtik?

A Dominó szerelmesregény. Hősei házasok vagy szinglik, hűségesek vagy hűtlenek, szenvedélyesek vagy visszafogottak - de mind vágyakoznak valami után.

Párizs szívében él Zephyr szép és zárkózott feleségével, Manonnal. A szemben lévő házban Toqué, az író látogatja Rose nevű kedvesét és közös kisbabájukat. Eric, a betegápoló attól boldog, ha mindenkin segíthet. És Sabatine, az ellenállhatatlan fotóművész belebolondul egy titokzatos férfiba.

Egyesek egymásba szeretnek. Másokat megcsalnak. Mindannyian rejtegetnek valamit. De ki csal meg kit? És ki az, aki hazudik?

Iselin C. Hermann kalandos úton jutott el az irodalomig. Eredetileg akrobatának tanult Franciaországban, saját bevallása szerint a mai napig tud kötélen táncolni. Ezután egy koppenhágai színház társulatában rendezett és játszott, majd bölcsészettudományi tanulmányai és könyvkiadói szerkesztői munkája után az Expressz ajánlott! című levélregény hozta meg számára a világsikert. Azóta két gyerekkönyve és több regénye is megjelent.

 

Részlet a regényből:

Vannak vándorajándékok. Egy könyv hever a padon, de nem azért, mert valaki ottfelejtette. Ajándék, valakinek, aki majd elviszi. Különös magabiztosságról árulkodik, hogy ilyen feltűnő helyen hagyták; ez is arra utal, hogy nem egyszerűen ottfelejtették. Vannak vándorajándékok, csak észre kell venni őket. Nincs benne könyvjelző, ami arról árulkodna, hogy valaki éppen olvasta, nincs benne semmilyen utalás, semmilyen ex libris, még csak néhány üdvözlő szó sem, annak jelzésére, hogy a könyv ajándék. Nyilván egy olyan ismeretlen olvasó helyezte arra a padra a Boulevard de Rochechouart-on, aki szerette volna megosztani az élményt valakivel. És ahogy gyakran megesik az életben, melyet szokás való életnek nevezni, tehát az úgynevezett valóságban, hogy egy előző nap hallott mondat megegyezik egy jegyzettel, amelyet útban hazafelé olvasott az ember az újságban a metrón. Vannak vándorajándékok − ezt mondta előző nap a férfinak a manikűrös, és elmesélte, hogy megajándékozta az egyik vendégét egy kezeléssel, mert zűrös az élete, és a vonaton felejtette a táskáját; egy másik vendégtől viszont ő kapott egy üveg vodkát hálából az egyébként busásan megfizetett kezelésért. Vannak vándorajándékok. Ez a könyv arra vár itt a padon, hogy egy kíváncsi olvasó rátaláljon, elolvassa, és egy másik könyvet helyezzen el az úgynevezett nyilvános térben. A férfi amúgy utálja ezt a kifejezést, mert mintha klausztrofóbiásan be akarná szűkíteni a külvilágot. Nyilvános tér − mennyire más ez, mint az, hogy egy hely a nap alatt. Ha neki is tetszik majd az ismeretlentől kapott könyv, ő is kiteheti egy padra valahol a nagyvilágban, hogy más is élvezhesse. Échange de Livres, hirdette a Le Figaro. Az ötlet, ami nem ritka az ötletek esetében, szimultán keletkezett Londonban, Párizsban és Berlinben. Talán egy titkos, jótékony bibliofil társaság rejtőzik mögötte, vagy ez is amolyan egyidejűleg keletkezett fenomén. A jegyzet az újságban pedig arról adott hírt, hogy Londonban ezer, Párizsban ötezer, Berlinben négyezer ilyen példány köröz a városban. A könyv a padon szakasztott olyan, mint a Gallimard kiadó összes többi kiadványa, amely az elmúlt hatvan évben, vagy talán még régebben látott napvilágot. Fehér borító, piros betűk. A szerző neve fekete, a borítót két vékony piros és egy fekete csík keretezi. A férfit, aki megtalálta a könyvet, ugyanúgy hívják, mint a szerzőt, de semmi közük egymáshoz. Olyan ez, mint amikor az ember tanul egy új szót, és attól kezdve folyton beleütközik. Vajon észrevette volna ezt a könyvet, ha nincs a véletleneknek ez az összjátéka? Lehet, hogy a könyv nem is lenne ott, vagyis hogy senki nem tette volna oda, ha Charlie reggel nem áll az ajtóban az üveg vodkával, vagy ha ő előzőleg nem olvassa azt az újságcikket? A sorsnak nem feltétlenül kell mindig rímelnie az életre. Vajon nem pusztán bizonyos körülmények véletlen egybeesését nevezik sorsnak? Mint amikor a fogaskerekek érintkeznek. A sors intézte úgy, hogy találkozzam azzal a lánnyal, mondod. Lehetséges, de te is készen álltál a találkozásra. Máskülönben elmentél volna mellette. A véletlen az élet mutatóujja, és mindig rámutat néhány lehetőségre, amelyek akkor nyernek értelmet, amikor szinkronba kerülnek egymással.

Felveszi a könyvet a padról. Köszönöm. Valahogy az az érzése, hogy fennhangon kell megköszönnie. Egy váratlan ajándék nem magától értetődő. Párizs fölött az ég kezd összezsugorodni, és a fény egyszeriben mintha apró részecskéire hullana szét. Az éjszaka már a nappal küszöbén toporog. Hamarosan itt a tavasz. Köszönöm! A könyv éppen belefér a kabátzsebébe, járás közben verdesi a combját. Tulajdonképpen egy kissé még hideg van ahhoz, hogy kigombolt kabátban járjon az ember. A szennyvíz lefolyik a csatornán, és felkészíti a reggelre a Rue de Dunkerque-t. Ébredeznek a kávézók, a pékek már egy órája kinyitottak, a zöldségesek pedig most pakolják ki ládáikat az utcai állványokra.

Jó reggelt, Monsieur!

Jó éjszakát!

A rítusokat az ismétlődés élteti, ez a szóváltás is csaknem minden reggel ugyanígy ismétlődik. A zöldséges pontosan tudja, hogy a férfi éjjeli ügyeletről jön a kórházból, és most megy haza aludni.

A férfinak eszébe sem jut, hogy más városban is lakhatna, mint Párizs. London? Berlin? Nem. Párizs? Igen! Legfeljebb egy másik francia város jöhetne szóba. Vajon tudna élni Dole-ban, gyermekkora színhelyén? Vagy egy másik francia vidéki városban, ahol az egyformaság már-már elvárás? Ahol mindenki mindent tud a szomszédokról? Nem. Egy városnak legyenek zugai. Zugok, amelyekben el lehet tűnni, amelyekbe befogadnak. Egy város legyen elég nagy ahhoz, hogy önmaga lehessen benne az ember. Vagy hogy más lehessen. Legjobb, ha akkora, hogy azt lehet mondani rá: világváros. Egy nagyváros tempója lehet hihetetlenül gyors, de hihetetlenül lassú is. Nem, nem tudna élni Marseille-ben, Montpelier-ben vagy Lille-ben, és nem tudna visszatérni Dole-ba, akkor sem, ha ott is olajozott hangot adnak a nehézkes zárak, amikor kinyitja az ajtót. A férfi szereti ezt a hangot.

Csöndesen, nehogy felébressze Manont, belép az előszobába. Minthogy annyira különböző a ritmusuk, külön szobában alszanak.

Manon a férfi nevét mondja jellegzetes, kora reggeli hangján, kéri, hogy menjen be hozzá. Nyikorog a széles mahagóniágy, amelyben valaha megszületett.

Lefogadom, hogy ebben is fogantál.

Hagyd ezt, jó?! Nincs az a gyerek… se felnőtt, aki ne irtózna saját fogantatása gondolatától! Attól a nagy semmitől, mielőtt a hím ivarsejt és a petesejt egymásra talál, pedig ez még megközelítően sem olyan rémisztő, mint az az űr, ami a halálunk után következik be. De szüleink szexuális lényként való elképzelése kifejezetten kellemetlen. És fordítva ugyancsak. Amikor a szülőkből nagyszülők lesznek, beindul az elfojtás folyamata. Zephyrnek eszébe jut az a keménykötésű, szókimondó szobrász ismerőse, aki nemrégiben egy ebéden lehurrogott egy idősebb urat, mert arról áradozott, hogy a feleségével együtt mennyire szeretik a vejüket. Szinte megdermedt a levegő a teremben, amikor a szobrász kifakadt: Egy frászt szeretitek. Gyűlölitek, mert hanyatt dönti a lányotokat.

Egyszer már járt náluk egy asztalos, pimasz vigyorral szétszedte az ágyat, előbb minden egyes csavart bekent méhviasszal, aztán gyantával újra összeragasztotta az alkatrészeket. De még amikor alatta fekszik is, még ha mindketten élvezik is, Manont akkor is zavarja, hogy nyikorog az ágy.

Ez azért van, mert egyke vagy, suttogja a tarkójába Zephyr, miközben izzadtan hever a nő háta mögött.

Hagyd már abba! Csöppet sem érdekel.

Természetesen akkor is nyikorog az ágy, amikor Zephyr a szélére ül. Az új nap fénye szabályos csíkokban vetül Manon vállára és karjára: fény, árnyék, fény, árnyék, fény, árnyék. Régóta fenn vagy már?

Mmm.

Pierre-nél és Sylvie-nél vacsoráztál?

Mmm, mmm.

Már csaknem tizenhat éve házasok, de Zephyr még mindig nem szokta meg, hogy Manon nem válaszol a kérdéseire. Ez az, ami a mai napig vonzóvá teszi a szemében. Manon nem válaszol a kérdésekre, és egész lényében van valami parancsoló. Karján a bőr hűvös, akár a porcelán. Hűvös, nem hideg. Manon kifürkészhetetlenül hűvös. Legfeljebb annyit mond, miközben kábán a másik oldalára fordul: Hagyj, majdnem egész éjjel olvastam.

A hosszú asztal a nappaliban a kanapé mögött akár egy jobb könyvesboltban is állhatna. Mindig legalább tíz-tizenkét új regény sorakozik rajta, szépen egymás mellett; abból, amelyet épp olvas, kilátszik Manon saját, bőrből készült könyvjelzője.

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehet, hogy soha ki nem nyitsz egy könyvet, mondja olykor Manon, hangjában enyhe ingerültséggel.

Minek? Minek olvassak kitalált történeteket szerelmekről, bonyodalmakról, háborúról, kínzásokról és megaláztatásról, amikor a világ tele van ezekkel a valóságban is?

Igazán? Csakhogy a regények nem pusztán a a tényekről szólnak. Ha elolvasol egy könyvet, legfeljebb azt kockáztatod, hogy többet tudsz meg a világról.

De Manon, őszintén, mire mennék azzal, amit egy író mesél egy kitalált világról, miközben nap mint nap azzal küzdök, hogy meghosszabbítsam az emberek életét ebben a világban?

Néha, amikor Manon felolvas neki egy-egy leírást vagy párbeszédet, amit különösen lebilincselőnek tart, Zephyrre leküzdhetetlen ásítási roham tör rá. Nem tiltakozásból. Csak mintha hirtelen elfogyna az agyából az oxigén. És persze egy kicsit élvezi is a helyzetet.

Nem azt mondtad, hogy az ember okosabb lesz az olvasástól?

Kizárólag akkor fordul elő, amikor irodalomról, jobban mondva az ő irodalmi érzéketlenségéről beszélnek, hogy Manon néha veszít a hűvösségéből.

Jó, akkor hagyjuk az egészet!

Magára húzza a takarót, Zephyr már épp belekezdene, hogy beszámoljon neki a könyvről a padon, de meggondolja magát, feláll, kimegy az előszobába, felakasztja a kabátját, és a konyhába megy, hogy reggelit készítsen Manonnak. Valahogy nincs kedve a könyvről beszélni. Megtartja magának, magánügyének fogja tekinteni az egész történetet, ezentúl ez csak az ő és a könyv ügye lesz. A könyv az ő záloga.

Az ablak elé áll. A szemközti ház viszonylag keskeny. Emeletenként négy ablak. Öt emelet. A harmadik emeleti ablak előtt be van húzva a függöny. Néha, amikor így áll, és elnézi a szemközti házat, éjjelente, amikor már egy lámpa sem ég, és minden ablak lehunyta a szemét, úgy tűnik, mintha ez a ház kiesett volna a házsorból. Mint egy foghíj.

Zephyr nem álmos. Csak fáradt. Nagy különbség. Fáradt, mert egész éjjel ébren volt. Fáradt a kórházat belengő vegyszerek szagától. Fáradt az ébresztőóra vörös kijelzőjétől. De nem fekszik le.

Már megint. A különös hang az utcáról. Mintha fuvola szólna. Négy hang. Négy disszonáns hang. Képtelen rájönni, hogy honnan jön, hogy honnan jöhet ilyen rendszeresen ez a négy disszonáns hang. Talán egy súlyos, rácsos kapu sír a zsanéron, ki tudja? Zephyr áll az ablakban, és kifelé néz. De nem lát. Egy álom, amit azóta őriz, hogy legutóbb felébredt, újra betekergőzik az agyába. Múzeumban volt egy kisgyerekkel. Együtt másztak fel egy létrára. Egy nagyon magas létrára. A gyerek egy tárgy után nyúlt a párkányon. Egy kis maja kacsafigura volt. Mintha a levegő ellenállásába ütközne, a figura, mint egy lassított felvételen, leesett a párkányról, és csak zuhant és zuhant. Tizenkét méter – hangzott fel álmában. A létra megingott, és Zephyr hideg verítékben úszva ébredt. Kicsi korában a nagyanyja mindig megbökte, ha elábrándozott. Mit tátod a szád? Ez a felnőttség egyik előnye. Élvezettel legeltethetjük a szemünket a semmin. A legrosszabbak azok az álmok, amelyekben kizuhan az ablakon. Az mindennél rosszabb. Néha kiönt egy pohár vizet a fürdőszobaablakon, csak azért, hogy leszoktassa a gyomrát arról, hogy amíg a víz leér az udvar aszfaltjára, egyfolytában liftezzen. De minden alkalommal ugyanolyan félelmetes. Már régóta álldogálhat így. Manon reggeli rituáléja nem nevezhető éppenséggel gyorsnak.

Hideg van kint? − kiált be az előszobából.

Fogalmam sincs, feleli az ajtón át Zephyr. Az ilyesmi őt nem izgatja.

Manon bevágja maga után a bejárati ajtót. A szobából hallani a liftajtó csapódását. De mint a megszokott zajokat általában, ezt is csak akkor hallani, ha odafigyel. Ugyanez a helyzet a kapuval is. Azt is hallja becsapódni, ha akarja.

Természetes, hogy egyesek genetikailag és társadalmilag is szerencsésebbek másoknál; ahogy Manon kilép a kapun a pórázon vezetett Sartre-ral, egy különlegesen elegáns és hűvös nő benyomását kelti. Gondosan nyírt hamvasszőke haja a válláig ér. Az utcán általában szürkéskék, világos mályva- vagy bézs színű ruhákat hord. Ugyan mindig pantallót visel, de egyik lábát csak egy kis habozás után teszi le a másik után, akár egy elegáns állat a szavannán. Lépésről lépésre halad, mintha megtiszteltetés lenne az aszfalt számára, hogy 38 és feles Prada vagy Balmain cipője talpa alá simulhat. Manon magas. Karcsú. Van stílusa, és nincs gyereke, aki tönkretehetné a derekát vagy a mellét. Nincs gyereke, így nem lehet kiszámolni, megsaccolni vagy leleplezni a korát. Manon hűvös. A hideg már-már szenvedélyes megnevezés lenne rá. Sartre bandzsít. Egy péntek délután vette a Quai de la Mégisserie-n, éppen azért, mert Sartre-ra hasonlít. Manon valójában nem akart basset kutyát. Pudlit keresett. Néha csak azért megy be a rakparton az állatkereskedésekbe, hogy azt a kellemetlen kis szívtáji szúrást érezze, amit általában együttérzésnek neveznek. Kiskorában a szüleinek volt kutyája. Mert Manon egyke volt. Mintha ez magyarázat lenne. Ha már egyszer nincs gyerekünk!, mondta Zephyrnek, amikor egyszer egy nyüszítő, bandzsa bassetkölyök fogadta, amikor hazaért a kórházból. Ha nincs gyerekünk, legalább kutyánk legyen. Mintha ez magyarázat lenne. De az, hogy Sartre legyen a neve, kezdettől fogva egyértelmű volt. Ráadásul ez a kutya kiemelte Manon szépségét. Vajon ezért vette? Ki tudja.

Nagyon jó!, kiáltott a zöldséges, amikor Manon bemutatta őket egymásnak. Magának legalább sikerül, ami Simone de Beauvoir-nak soha!

Éspedig?

Pórázon vezetheti Sartre-t.

Noha Manon hetente kétszer jár tornára, a mozgása meglehetősen lomha. Keletiesen lassú. Anyja kaukázusi, apja örmény származású, és a Les Chevelus fodrászatban a Rue de Martyrs-on minden harmadik héten gondoskodnak róla, hogy haja színe, amit az útlevelébe írt, megegyezzen a valósággal. Ha nem húzza ki a szemét, akkor is sötét árnyék keretezi. A szeme barna, és Zephyr tudja, hogy a sűrű dzsungel a vénuszdombján szintén fekete. Hogy ezt vajon ki tudja még rajta kívül, arról Zephyrnek fogalma sincs. Manon soha nem beszél a múltjáról. Egyáltalán, nem viszi túlzásba a beszédet. Ahogy ezen a reggelen kilép a Rue de Dunkerque-re, pontosan annak látszik, ami: egy hűvös nő egy ronda kutyával. Továbbra is szorgalmasan látogatja a rakpart menti bűzös állatkereskedéseket. Nem azért, mintha további állatokat szeretne vásárolni, csak játékot és vitamintablettákat vesz a kutyájának. Az állatkereskedések bűzlenek a sok szorongástól, és Zephyr rühelli, hogy Manon nem specifikusan beszél Sartre-ról. Az igazi kutyatulajdonosok így szokták. A többiek egyszerűen csak kutyának hívják a korcsukat. Zephyr ki nem állhatja a dögöt, úgy véli, túl sok mindent hozott magával az üvegablak mögött töltött kölyökkorából, és a kárt csak egy egészen másféle állatszeretet tudná helyrehozni. Meg van róla győződve, hogy ez a kutya semmi más, mint egy újabb ostoba irodalmi utalás.

Manon olyankor is teljesen közömbös, amikor a hálószobájába invitálja a férjét. Zephyr nem érez mögötte rejtett számítást, vágyat meg mégúgy sem. Manon nem sokat ad a szexre, és mintha Zephyrnek minden egyes alkalommal újra meg újra meg kellene fejtenie a feleségét. Ha néha ő kérdezi, hogy bemehet-e hozzá, a válasz néma csend. Ha kezdeményezni próbál, mondjuk belecsókol a tarkójába, vagy megsimogatja a karját, elhúzódik tőle. Úgyhogy Zephyr már réges-rég felhagyott mindezzel. És Manonnak persze a szex nem olyan téma, amiről beszél az ember. Zephyr még abban sem biztos, hogy egyáltalán élvezi-e, vagy állatias cselekedetnek tartja, amit egy jó feleségnek el kell tűrnie a férjétől. Tőle, a dolog természetéből kifolyólag, nem is vár semmit. Manon semleges tekintettel néz rá. És ez őt stimulálja. Tisztában van vele, hogy ha egyszer megkérdezné tőle, hogy vajon ez a játék része-e, válaszra se méltatná.

Véletlenül találkoztak, amit nyilván majdnem minden találkozásról el lehet mondani. Zephyr a Luxembourg-kertben ült, és elvileg vizsgára készült. De valójában azon morfondírozott, hogy vajon hol volt ez a sok szép lány egész télen? És hogy a szoknyájuk nem lett-e tavaly óta még rövidebb? Ez a park nem a legmegfelelőbb hely, ha valaki komolyan gondolja ezt a vizsga dolgot. Anatómia. Egyszer csak Manon leült mellé a padra. Nem zavarom?

Nyak: collum, kulcscsont: clavicula, mell: mammae. Világoskék, ujjatlan trikó. Felkar: brachium, könyök: ulna, alkar: antebrachium. A jobb kezében könyv. A negyedik ujját − ez Zephyrnek nem jutott eszébe latinul − egy nem jelentéktelen gyémántgyűrű ékesítette. Ez viszont zavarta Zephyrt.

Egy ismeretlennel nem lehet úgy indítani a beszélgetést, hogy az ember megkérdezi, férjezett-e vagy menyasszony. De akkor hogyan? A nő kifogástalanul összpontosított. Rendszeres időközönként lapozott. A bal oldalon ült, úgyhogy a férfi nem láthatta a könyv címét. A nő valahonnan ismerősnek tűnt neki. Egy tizenegy, tizenkét éves fiú körül örvénylik a világ. Minden bizonnyal nyár volt, amikor az a lány ott termett előtte a járdán. Kék esőköpenyben. Mezítláb. Tényleg mezítláb. Párizsban. És ő tudta, hogy ezt a lányt fogja feleségül venni. A lány rámosolygott, mandula formájú szeme felragyogott, és már el is illant. Vajon nem ő az a lány, aki most annyi nyárral később itt ül mellette a Luxembourg-kertben?

Azzal a fárasztó közhellyel sem lehet indítani, hogy: mondd csak, nem találkoztunk már valahol? Zephyr a mai napig nem tudja, hogy Manonnak volt-e egyáltalán kék esőköpenye.

A lány hirtelen felpattant a padról, és elment. Nem lett volna elegáns utánarohanni, meg is ijeszthette volna. Csak amikor a sarkon balra fordult, és eltűnt a szeme elől, akkor rohant utána.

Zephyr apjának volt egy öreg zongorista barátja, aki mintha öröktől fogva öreg lett volna. Mintha egy bizonyos jóslat, és a jóslat beteljesülése idő előtt megöregítette volna, és később már semmit sem fogott volna rajta az idő. Minden egyes alkalommal, amikor Zephyr apjával leültek, hogy megigyanak egy pohár bort, elmesélte, hogyan tékozolta el az életét. Íme a történet: Ugyanabban az évben, amikor Zephyr született, a zongorista felkeresett Californiában egy nagyon híres jóst. Mivel Henry Miller és a zongorista más bálványai is ennek a jósnak az útmutatásai szerint éltek, úgy érezte, rajta a sor. Miután az asztrológus a zongorista születésekor észlelt csillagállás szerint megadta az általános felvilágosításokat, azt jövendölte neki, hogy az elkövetkező két év során találkozik élete asszonyával. Gazdag és szép asszony lesz, mondta, és boldoggá teszi. Lehet, hogy az első lehetőséget elszalasztja, de lesz egy második esély is, jövendölte a jós. A zongorista, aki kényelmes ember volt, óvatosan barátkozgatott a gondolattal. Szilárdan hitte, hogy minden úgy történik, ahogy a jós mondta. Csaknem két év múltán hosszabban időzött Athénban, és gyakran vacsorázott egy kis tavernában a Plaka negyedben, amely akkoriban még nem volt olyan zsúfolt, mint manapság. És ott, barátai körében egy este elragadó nő ült egy nagy kerek asztalnál. A zongorista le volt nyűgözve. Nemcsak a nő szépsége miatt, hanem azért is, mert olyan eleven volt, mintha az életet kifejezetten az ő kedvéért találták volna ki. Végére értek a vacsorának, és a zongorista csak akkor döbbent rá, hogy ki volt az a nő, aki elment mellette, miután a társaság elhagyta a helyiséget. Kirohant a vendéglőből az utcára, de már nyoma sem volt se a nőnek, se a társaságnak. A zongorista átkozta magát a passzivitása, cselekvésképtelensége miatt. De aztán eszébe jutott az asztrológus jóslata, és megvigasztalódott. Eljött a tél. Aztán eljött a tavasz is. A zongorista New Yorkban tartózkodott. Éppen a Lexington Avenue és az 52. utca sarkán állt, mert telefonálni akart egy ismerősének, de a fülke foglalt volt. Hihetetlen, mennyi ideig locsog ez a nőszemély. Mikor fejezi már be? Amikor a nő végre letette a kagylót és felé fordult, akkor látta, hogy az a nő az. Szebb volt, mint valaha. Ragyogóbb. A pillantásuk egy pillanatra találkozott. A nő a Plakából. Ő nemigen ismerte fel a férfit, de egy pillanatra megállt, és farkasszemet néztek egymással. Namármost a lehetőségekkel az a helyzet, hogy ha nem nyílnak meg egyhamar, akkor lehetetlenséggé válnak. Ők sem állhattak így az idők végezetéig. A zongorista kitartóan nem csinált semmit. Ekkor, mint egy régi, fekete-fehér filmben, a nő előhúzott a retiküljéből egy zsebkendőt. És elejtette! A zongorista egész lényén eluralkodott a nehézkedés törvénye. Nem az ilyet hívják batisztkeszkenőnek? − morfondírozott magában tompán, miközben a helyzet letaglózó cselekvéskényszere által megbabonázva, lehajolt a járdán heverő fehér anyagért. Sután nyújtotta a nőnek az elveszített tárgyat. Egy zsebkendő. Ami valójában a kulcs volt. A Boldog Élet kulcsa. A zongorista nem szólt egy szót sem. A nő sem. Elővett a táskájából egy valódi kulcsot. Slusszkulcsot. És beszállt egy nagy, metálkék kabrióba. Mivel a nő már nem volt benne az előbbi helyzetben, elfordította a kulcsot, rálépett a gázpedálra, és otthagyta a zongoristát az elfuserált életével együtt. Szomorú történet, de Zephyr szerette, mert olyan értelmetlen volt, mint amikor a kutya a saját farka után szalad. Talán azért, mert annyiszor hallotta.

Anatómiakönyvét hátrahagyva futott a nő után, de már későn, és persze eszébe jutott a zongorista története. Szerencsére Zephyr soha nem járt asztrológusnál, egyszerűen csak szeretett volna újra találkozni a nővel, abbahagyta a magolást a Luxembourg-kertben, megbukott a vizsgán, és hat hónap múlva egy karácsonyi partin összetalálkozott a nővel.

Nem ő volt az egyetlen, akit vonzott Manon távolságtartó eleganciája, viszont ő volt az egyetlen, aki úgy tett, mintha észre sem venné. Mint kiderült, a gyémántgyűrűt huszonegyedik születésnapjára kapta a szüleitől. Egy év múlva már házasok voltak. Manon édesapja az Alvazian et fils ékszerüzlet harmadik generációs tulajdonosa volt a Rue de Rivolin. A bolt nem az utca exkluzív végén volt, és a benne árult ékszerek nem a párizsi ízlést tükrözték. Inkább, hogy úgy mondjuk, etnikai jellegű vevőkörrel rendelkezett, nagy köves gyűrűkkel ékeskedő nők, arany karkötőt és megnövesztett kisujjkörmöt viselő férfiak vásároltak a boltban. Viszont az Alvazian tulajdonosai még a nagy divatházak előtt rájöttek arra, mennyire fontos a jól kitalált kirakat. Karácsonyra mind a négy kirakatukat berendezték babaházaknak, melyeknek minden szobácskájában gyémánt ragyogott.

Manon anyja elsősorban saját magába volt szerelmes, aztán a lányába, Alvaziannal magázódott, kurta, egyszerű szavakkal intézte el, és eleinte nem érte be finom célzásokkal arra nézvést, hogy Manon férfi ismerősei mélyen az ő szintje alatt vannak. Naponta kapott migrént a téma miatt. De Zephyr tudta, hogyan kell alkalmazkodni hozzá, és Madame Alvazian már az esküvő előtt azt híresztelte, hogy Manon egy igen ígéretes és rendkívül vonzó orvossal jár jegyben. Manon jövendőbeli örökségén és tekintélyes magánvagyonán túl, még néhány záróvizsgával is kedveskedett jövendőbeli vejének nászajándékként. Úgy volt, hogy azon a nyáron, amikor eljegyezték egymást, négyesben nyaralnak Provence-ban, de Zephyr veseköve közbeszólt. Alvazian és neje Aups és Ambhoux között nekihajtott egy fának, és mindent Manon örökölt. Noha Zephyr nem rajongott a nagy, sötét bútorokkal teli Dunkerque utcai lakásért, mégis beköltöztek a lány gyerekkori otthonába. Idővel kicserélték a régi kanapékat, és néhány perzsaszőnyeg meg porcelánkészlet hozzájárult Zephyr tanulmányi költségeinek fedezéséhez. Házasságuk első éveiben mintha mindenki mosolygott volna rájuk az utcán. Olyanok voltak, akiket szép párnak szokás nevezni. Zephyrt kellemetlenül érintette, hogy sokan, akik anyja fiatalkori képét nézegették, azt mondták, hogy kiköpött Manon. Ő is észrevette. És ahogy telt-múlt az idő, Zephyr és Manon is kezdett egyre jobban hasonlítani egymásra. Néha meg is kérdezik tőlük, hogy csakugyan házasok-e. Nem, testvérek vagyunk, mondja ilyenkor Zephyr, csak úgy, viccből. Manont ez bosszantja. Zephyrt szórakoztatja. Mint az, amikor néha két gyerekjegyet kér a pénztárban, ha kiállításra mennek. A pénztárosok általában mulatságosnak találják, Manon inkább gyerekesnek.

Na ugye, látod. Attól fogva egy gyerek- és egy felnőttjegyet kér. És természetesen érezteti, hogy Manon a felnőtt. De ő még mindig nem találja viccesnek.

Zephyr egy fejjel magasabb Manonnál, és ketten együtt mindössze százhuszonöt kilót nyomnak. Mindkettejüknek sötétbarna a szeme, és amikor egymás mellett mennek az utcán, látszik a mozdulataikon, mennyire illenek egymáshoz. Egy elegáns pár. Zephyr barna hajába egy ősz csík vegyül, félhosszú karmesterfrizurát visel.

Valamiféleképpen Zephyr még gyereknek tekintette magát, és teljességgel megfelelt neki, hogy nincs gyerekük. Sartre-ot is tudta volna nélkülözni. Tudomása szerint Manon sohasem vizsgáltatta meg magát, és tőle se kérte, hogy elmenjen orvoshoz. Manon számára egyébként a gyerektelenség sem téma. Ha még élne az anyja, valószínűleg másképp állna a dolog. A tökéletes élethez minimum egy gyerek szükségeltetik.

Lemerült az agya. Tokióban az utcáknak nincs nevük. Nem tudja, miért jutott ez most eszébe, mi hozta a felszínre. Egy régi, iskolai lecke emlékfoszlánya lehet. A fáradt agy tud ilyen váratlanságokat produkálni. A világ legnagyobb városa enyhén szólva kaotikus. Egy kicsit bámészkodik még az ablakban.

 

A Kiadó engedélyével.