Főkép

Néhanapján előfordul, hogy nehéz kimondani azt, amit szeretnénk. Egyszerűen nincs elég tehetségünk, fantáziánk hozzá, mert valami megköt. Nem is feltétlen a tehetség hiánya, hiszen sokan igen ékesen vagyunk képesek beszélni, hosszan, összefüggően és még értelmesen is. Ha a családi kalendáriumnak hinni lehet, már nyolc hónaposan folyékonyan beszéltem. Képes voltam kifejteni abbéli szándékomat, hogy kimennék a kiságyból, akárki járt arra, határozottan felszólítottam: Gyere, vegyél ki! Bár járni csak sokára tanultam meg, a bátyám szent meggyőződéssel állítja, azóta megállás nélkül beszélek. És mégis! Nehéz kimondani egyértelmű, evidens dolgokat, és minél több idő telik el, annál nehezebb lesz.

 

Hiszek abban, hogy minden érzés, a legfájdalmasabb is visszaadható a szavakon keresztül. Sőt, biztosan tudom, hogy ha tehetséges a tollforgató, leírható lesz a leírhatatlan és felfogható a felfoghatatlan. Nem véletlen a bölcsességeket, idézeteket felsorakoztató évtizedek óta virágzó képeslap ipar. Minden alkalomra találunk valami odaillőt, és ha megírni önmagunk nem is tudjuk, lehetünk szerencsések a megfelelő vers kiválasztásával. Azért akad némi képzavar a „megfelelő” jelentésének definiálásával, mégsem nyúlhatunk nagyon mellé, ha legalább azt tudjuk, milyen célra keressük. Szóval verset – legalább egy strófát – mindenkinek!

 

Alekszej Vasziljevics Kolcov (1809-1842) költő jómódú családból származott, apja marhakereskedő volt és neki köszönhetően nem vehette feleségül szerelmét, akinek összes bűne az volt, hogy jobbágy, valamint megakadályozta azt is, hogy Alekszej értelmiségi pályára lépjen. Már tizenegy évesen segédkezett az üzletben, iskolába nem, csak a vidéket járta. Néhány költő, író, valamint a kritikus Belinszkij is felismerte tehetségét, és tőlük telhetően támogatták. Neki köszönhetően újult meg az orosz dal műfaja, amiből kihagyta a korábban népszerű stilizációs elemeket, valamint nála találkozott első ízben  a műköltészet és népköltészet is.

 

Az érett kalászok zizegése, ahogy a szél fújja azokat, nagyon kellemes hang és látvány. Gyerekként, de néha még most is elnézek egy-egy táblát, és az egységes látványtól, a folyamatos surrogástól valahogy helyreáll a világ rendje. Mondhatnám rendszerint, mert néha a szép dolgokról is fájdalmas események ugranak be. Vannak fájdalmak, amik sosem múlnak, érzések, amikkel meg kell tanulni együtt élni. Még ha az élet megy is tovább, olykor-olykor megengedhetjük magunknak, hogy visszatekintsünk, és átérezzük a máskor észrevétlen maradt szomorúságot.   

 

Alekszej Vasziljevics Kolcov: Most már ne suhogj

 

Most már ne suhogj,

ért kalászu rozs!

Rétekről, kaszás,

most már ne dalolj!

 

Nincs nekem miért

gyűjtögetni most,

nincs nekem miért

gazdagodni már.

 

Gyűjtögettem én

még mint fiatal

nem is magamért -

szép galambomért.

 

Édes volt nekem

nézni szép szemét,

jóság tündökölt

benne, szerelem.

 

S az a ragyogó

két szem kialudt,

sírban aluszik

drágám, gyönyörűm!

 

Hegynél súlyosabb,

éjnél komorabb

sajgó szívemen

a fekete gond! 

 

(Áprily Lajos fordítása)