Főkép

Mióta elolvastam a Súlyszivárványt, nem találkoztam olyan szerzővel, akit Thomas Pynchonhoz hasonlíthattam volna, akár csak egy hangyányit is (még a Beépített hibát író Pynchont sem....). Erre most belefutottam a cseh szerzőbe, valamint az ő kultikus művébe – és rögtön adta magát a párhuzam.

 

A Nővérem a ’90-es évek elejének Csehországában, egy összeomlott világ utáni senkiföldjén játszódik pitiáner bűnözők, titkos kormányhivatalok még titkosabb ügynökei és groteszkebbnél groteszkebb figurák között egy olyan térben, ami csak félig valós; a másik fele egyfajta elmebeteg káosz, de hogy a klasszikust idézzem: mégis van benne rendszer. Itt is szerteágazó és sokszor érthetetlen, követhetetlen a cselekmény: egy furcsa elveket követő bűnbanda tagjai építik sajátos szabályaik szerint maffiózókarrierjüket a posztkommunista romokon, míg körülöttük/velük/ellenük különféle ügynökségek és szervezetek háborúznak, megint csak homályos célokért.

 

A karakterek és történések egyfelől hihetőek (akik éltek már a ’90-es években és emlékeznek rá, azoknak hazánkból is ismerősek lehetnek ezek a zavarosban halászó, az épp csak beinduló vadkapitalizmusban saját pecsenyéjüket sütögető, semmiből jött figurák), másfelől totál hiteltelenek is. Csak hogy egy szereplőt említsek: Vaszil, a csernobili ukrán, a sugárzástól mellkasára nőtt ezernyi körömmel laoszi vietnámiaktól tanult japán szamurájkard-kovácsolási technikájával felpörgeti a vágófegyverbizniszét, amelynek menetét egy ukrán-orosz-cseh keveréknyelven adja elő eléggé érthetetlen módon a sokszor csak zavarosan pislogó társainak (és persze az olvasóknak).

 

Már ebből is kitűnhet, hogy ebben a könyvben kivételesen fontos szerepet kap a nyelv. Topol egy rendkívüli módon roncsolt nyelvezetet használ, amiben sokszor keveredik egymással a szépirodalom, a szleng és az argó, a regényben szereplő számos bevándorló karakter által meglehetősen gyatrán használt köznapi cseh, valamint a különféle szláv nyelvek (orosz, ukrán, szlovák, stb) és a számos ponton megjelenő tájnyelv is. Ez a fordítás szempontjából hihetetlenül nehéz helyzetbe hozhatta Koloszár Pétert, aki szerintem ragyogóan oldotta meg a helyzetet. A Nővérem tipikusan az a könyv, amiből szinte oldalanként idézhetnénk olyan jól sikerült szövegrészleteket, amikről sok szerző csak álmodhat.

 

És nemcsak a nyelv, de a történetek is rendkívül jók és élvezetesek. Topol mindvégig egyensúlyoz a még hihető és rendkívül emlékezetes leírások és a már-már betegesen szürreális történések között. Sok betéttörténet már önmagában megérne egy misét: például a ’80-as évekbeli Berlinben tengődő/seftelő/bűnöző bevándorlók élete, akik apró-cseprő bűnügyekkel, csalással, prostitúcióval, lopással tartják el magukat, és akik a metróellenőrök elől menekültükben egy cseppet sem lepődnek meg azon, hogy egy mellékjáratban olyan fekete bőrű emberkékkel találkoznak, akik néhány ásó és lapát segítségével szeretnének hazajutni. Igen, ki akarják ásni magukat a Föld túlfelén... Vagy találhatunk itt egy hihetetlenül szürreális álomleírást is, amiben hőseink egy repülő szőnyegen utazva Auschwitzba jutnak, ahol tömegével hevernek mindenfele a csontvázak és mindent hamu borít, és ahonnan semmi módon sem menekülhet addig, míg meg nem hallgatják az enyhén rasszista és nagyon flúgos Jozef Novák csontváz elbeszélését azokról a borzalmakról, amiket a koncentrációs táborban átélt, és amiket ott okozott haláláig. Ezen kívül, hogy még helytállóbb legyen a párhuzam a Súlyszivárvánnyal, itt is megjelenik egy Zóna, ami azonban teljesen eltér az amerikai Mester által elbeszélttől, és ami éppen a horror irányába viszi el a történéseket.

 

A Nővérem szimbólumokkal teli világa folyton át- és átértékelődik, sosem érvényesek túl hosszan a játékszabályok, a szereplők el- és feltűnnek, ráadásul semmit nem tudhatunk előre. Ebben a pikareszk történetben csak egyvalami állandó, az énelbeszélő Potok szerelme az ő „nővére” (valójában persze nem, ez is egy szimbólum), Cerná iránt. Miatta vállal be számtalan kockázatot, hajmeresztő kalandot, nagyobbnál nagyobb képtelenséget, hogy egyszer boldogan élhessenek. Vagy nem.

 

Egy szerintem rendkívül fontos és élvezetes regényt tudtam le ennek a monstrumnak az elolvasásával, de meg kell mondanom, az élvezet mellett azért kemény meló is volt - jóval több energiámat és időmet emésztette fel, mint egy hasonló terjedelmű „átlagos” könyv, de megérte, ezért arra buzdítok mindenkit, szánjon rá időt és merüljön el Jáchym Topol varázslatosan kusza agymenésében!