Főkép

A fülszöveg, bár alapjában véve elég sokat elárul a történetről, mégsem lő le semmi lényegeset, bátran vesse bele hát magát mindenki a könyvbe, mert úgy gondolom, hasonló meglepetésben lesz része, mint nekem volt.

 

A történet elején bepillantást nyerünk Sarah és imádott édesapja mély, őszinte, szereteten alapuló kapcsolatába, ami, figyelembe véve, hogy a történet a XIX. század végén játszódik, amikor a gyerekek, elsősorban természetesen a lányok nevelése nagyrészt még az anya, a család eltartása pedig az apa feladata, igazán különlegesebbé teszi a felütést.

 

Sarah-t egyébként már a legelején nagyon megszerettem – zabolázhatatlan természetéért, tettvágyáért, őszinteségéért, szorgalmáért, pontos megfigyelőképességéért, éles eszéért. Olyan fiatal lány ő, aki többet akar, mint amit a társadalom és az anyja elvárnak tőle. Nem elégedne meg egy elrendezett házassággal, mi több, dolgozni akar, egy férfiak számára fenntartott területen: borász akar lenni, mint az apja. Ebben több, egymást követő tragikus történés is megakadályozza (elsősorban édesapja elvesztése, majd a nővére házassága egy méltatlan alakkal), amik miatt a kamaszlánynak a vártnál hamarabb kell felnőnie, és felelősséget vállalnia nemcsak saját, hanem mások életéért is.


Olvasás közben néha az volt az érzésem, hogy az írónő bizonyára – hozzám hasonlóan – kedveli a Danielle Steel-regényeket is, ezzel együtt a szórakoztató irodalomban megszokottnál lényegesen mélyebben belemegy a karakterek lelki vívódásainak, gondjainak taglalásába, elemzésébe. Hogyan dolgozom fel fiatalként, hogy a családomban senki nem az, akinek mutatja magát? Hogy teszem túl magam azon, hogy a méltatlanul viselkedő rokonaim olyan hibát követtek el, amelyet csak egyetlen módon lehetne valamelyest helyrehozni, de erre nem hajlandóak? Tisztességből, szeretetből hogyan áldozom fel magam és az addigi életemet értük, és kezdek újat egy másik földrészen? Ezeket a kérdéseket mindkét, a női és a férfi főszereplő is megválaszolja a könyvben, leginkább életének alakításával, és nyilván nem okoz nagy meglepetést kettejük felnőttkori (újra)találkozása sem.


A felsorolt kérdések mellett még számos komoly témát vonultat fel az írónő, szó esik például családon belüli erőszakról, az emberek megvásárolhatóságáról, a szerelem valódiságáról, gyilkosságról, faji előítéletekről, bűnről, bűnhődésről, megbánásról és megbocsátásról. Az egyik legfontosabb kérdés szerintem, hogy törhetünk-e pálcát bárki felett is, hiszen mi magunk is kerülhetünk bármikor olyan helyzetbe, amikor hasonlóan reagálunk, mint az, aki felett éppen ítélkezünk.

 

Két kedvenc cselekményszálam van ebben a regényben, az egyik természetesen a két fiatal szerelme, gyerekkorból eredeztetve, buktatókon, borzalmakon át. Pont azért, amiért nem hullik egy bonyodalommentes, rózsaszín felhős kapcsolat azonnal az ölükbe, nem érzem sziruposnak a szerelmi szálat, persze, ez természetesen egyéni felfogás kérdése – számomra a romantika abszolút egyensúlyban maradt a történet egyéb fontos részeivel. A legvarázslatosabbnak viszont egyértelműen a szőlővel, a borászattal foglalkozó részeket érzem. Talán azért is, mert engem is érdekel a téma, de azért mindenképpen, mert az írónő annyira élethűen, szeretettel tárja elénk mindezt, hogy szinte érezzük a szőlő ízét és a bor illatát.


Aki úgy érzi, olvasás közben bátran fogyasszon el egy pohár márkás bort, nekem viszont elsősorban és mindenekelőtt kertészkedni, szőlőt ültetni támadt kedvem…