Főkép

Amikor kezembe vettem az első magyarul megjelent Weinbaum-novelláskötetet, nem egészen tudtam, hogy mire is számítsak. Egyrészt a borító láttán meglehetősen furcsa dolgokat vizionáltam (ezek az orratlan, szőrös, ámuldozó-révedező-elragadtatott tekintettel néző idegen lények nagyon aranyosak, de nem kifejezetten képviselik a „komolyan vehető” kategóriát, ráadásul végül semmi közük nem volt a kötetben szereplő történetekhez), nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit is ígér: kalandos írásokat az űrkorszak hajnaláról? Retro sci-fit, ami manapság már csak nehezen élvezhető? Vagy olyan hangulatos történeteket, amelyek azért még a XXI. században is szórakoztatnak? A kötetben szereplő írások ugyanis eredetileg 1934 és 1936 között jelentek meg különböző pulp magazinokban, ami már rögtön behatárolta, hogy milyen jellegű elbeszéléseket várjak: sokkal inkább kuriózumokat, érdekességeket, mintsem igazán eredeti és szellemes műveket – elöljáróban annyit mondanék, hogy nem is tévedtem nagyot.

 

Másrészt viszont pont ez a kuriózum-jelleg fogott meg: a Delta Vision Kiadó szépreményű MesterMűvek sorozatában is előkerülnek érdekességek az előző század elhanyagolt évtizedeiből, s ha nem is lehetne mindre azt mondani, hogy hibátlanok, legalább szórakoztatóak és hűen tükrözik a kor hangulatát – így az is képet kap a kor fantasztikus irodalmáról, aki nem volt különösebben aktív sci-fi/fantasy olvasó 40-50 éve, s ezáltal a mai regényeket is kicsit más kontextusban tudja értékelni. Harmadrészt a Metropolis Media éves, friss megjelenései közül a legérdekesebb immár harmadik éve csak és kizárólag a Galaktika Baráti Kör tagjainak érhető el (a 2013-ban újraindult Kör két éve G. K. Chesterton regényével, tavaly pedig egy Jack London novellagyűjteménnyel kedveskedett az előfizetőknek) – s idén végül úgy döntöttem, ideje egy próbát tenni, hátha majd Weinbaum lesz az, aki megszeretteti velem a harmincas évek sci-fi irodalmát.

 

Ugyan végül azt nem merném kijelenteni, hogy ez megtörtént, azt sem állítanám, hogy mostantól ugyanolyan kétkedéssel nézek a korszak pulp magazinjainak kínálatára. Ugyanis Weinbaum írásai tényleg elröpítenek a harmincas évek elképzelései közé: ne feledjük, ekkor születtek meg azok az ötletek és toposzok, amiket ma már sablonosnak gondolunk. Mindez  akkoriban történt, amikor még csak a kvantummechnika alapjait dolgozták ki, amikor a modern technika vívmányai sehol sem voltak, amikor csupán elméletben is alig létezett a mai számítógép koncepciója, s a Holdra szállás is csak terv volt – ennek megfelelően teljesen más ezeket az írásokat olvasni, mint mondjuk egy Asimovot vagy egy Clarke-ot. Ha úgy tetszik, teljesen máshogy öregedtek: Weinbaum novellái nem stílus vagy tartalom miatt érződnek „réginek”, hanem mert még teljesen más szemmel tekintettek a science fictionre, teljesen más eszköztárral és elvárásokkal közeledtek a műfaj felé.

 

Ezekben a (jobb szó híján) fantasztikus álmokban bármi megtörténhet: a jövő épp olyan könnyen lehet elképzelhetetlenül csodálatos, mint borzongatóan félelmetes, az emberiség épp olyan egyszerűen meghódíthatja a Galaxist, mint amilyen hamar elpusztíthatja magát – teljesen más korlátokhoz kell tartania magát a szerzőnek. Még csak „tudományosnak” sem nevezném ezeket az írásokat, legalábbis semmiképpen sem a mai értelemben: a tudomány és technika fejlődésének mind a nyolcvan éve érződik az írásokon. Még mielőtt mindenki kedvét elvenném a kötettől, le szeretném szögezni: ez egyáltalán nem probléma. Csupán más olvasói magatartást kíván – nem szabad ugyanis, hogy úgy vegyük kézbe a Bolygóközi odüsszeia névre keresztelt kötetet (amiben egyébként csupán két írás volt, ami a Földön kívül játszódik), mint mondjuk egy Alastair Reynolds-ot vagy egy Hannu Rajaniemit.

 

Ha viszont képesek vagyunk belehelyezkedni egy 1930-as évekbeli fiatal magazinolvasó szemszögébe (két évtizeddel a világháború után, de már érződik a következő), vagy egyszerűen csak kikapcsolódást keresünk, akkor Weinbaummal tökéletesen megtaláljuk a számításunkat. Nyolc novella, de szinte mindegyik egy külön világ: egyszer a Jupiter egyik holdjára, az Európára utazunk, hogy fényt derítsünk egy rejtélyre; másszor egy Új-Zéland közeli kis szigetre, hogy figyelemmel követhessünk egy tudóst, amint a sziget furcsa élőlényei között próbál túlélni. Meglátogatjuk a Marsot, ahol csőrös idegenek élnek, de betekintést nyerhetünk egy különös szemüveg által egy egészen édeni világba is. Van, hogy egy orvos új gyógyszere okoz nagy galibát a világon, de az is előfordul, hogy egy világméretű katasztrófa után próbálunk megoldást találni a kétségbeesett szereplőkkel. Két történetben is találkozunk Dixon Wells-szel és van Manderpootz professzorral, s mind a kétszer a professzor egy találmánya okoz meglehetősen nagy szívfájdalmat a híres agglegények gondtalan életét élő, amúgy mindenhonnan elkéső Dixonnak.

 

Az viszont mindegyikről elmondható, hogy különlegességük megragadja az embert. Bár látszólag egy ötletre épülnek, de Weinbaum stílusa van olyan szórakoztató, hogy ez egy pillanatig se zavarjon: gördülékenyen folynak az események, s bár néha gondba kerülnek a szereplők, azért azt az első pillanattól sejtjük, hogy olyan hatalmas tragédiák nem fognak történni. A főhősök viszont mind megtapasztalják, hogy mik is a technika, sőt, az emberiség korlátai, így aztán nehéz döntéseket kell meghozniuk – hogy aztán a végére ráébredhessenek, a legnagyobb erő önmagukban lakozik. Stanley G. Weinbaum novelláit talán nem fogjuk évek múltán is nagy lelkesen emlegetni, ám általa egy kicsit jobban megismerhetjük a sci-fi gyökereit, s nem mellesleg közben igen jól szórakozunk – ennél nagyobb dicséret röpke nyolcvan évvel az írások megszületése után pedig nem hiszem, hogy adható.