Főkép

Ugyan külföldön már nagy népszerűségnek örvend, hazánkban nagy valószínűséggel csak igen keveseknek cseng ismerősnek Alastair Reynolds neve, hiszen mindezidáig a Napok Háza az első magyarul is megjelent műve – remélem később majd továbbiak is követik. Elvégre van miből válogatni, négy önálló könyve és több novelláskötete mellett ő a szerzője a már öt regényt számláló Revelation Space, illetve a nem olyan régen induló Poseidon’s Children sorozatoknak is. Akárhogy legyen is, annak csak örülhetünk, hogy már egy alkotása is kiadásra került, ugyanis Reynoldsban egy szenzációs ötletekkel és izgalmas látásmóddal rendelkező science fiction írót ismerhetünk meg, aki évek múltával akár a legnagyobbakkal is felveheti a versenyt.
 
Hatmillió évet átélni nem könnyű feladat. Néhányan mégis úgy döntöttek, hogy vállalkoznak rá, halhatatlanokká válnak és bejárják az univerzum minden szegletét. Még az űrutazás korának hajnalán pár lelkes és nagyravágyó ember klónozta magát, azonos emlékekkel rendelkező „hasadványokat” hoztak létre, akik megfigyelik a galaxist és hatalmas tudásra tesznek szert. Abigail Gentian is egy volt közülük, hasadványai már hatmillió éve járják a Tejutat, amely benépesült az emberi faj eltérő viselkedésű, megjelenésű és intelligenciájú utódaival, jóllehet megfigyelésük alapján minden civilizáció halálra van ítélve, néhány százezer éven belül mindenki eltűnik a világegyetem süllyesztőjében. Amíg tudnak, segítenek rajtuk, s a felhalmozott tapasztalatot kétszázezer évente megosztják egymással.
 
Campion és Purslane, két különböző nemű Gentian-hasadvány épp az egyik ilyen ünnepségre tart, ám úgy tűnik, hogy minden törekvésük ellenére pár évtizedet késni fognak, ráadásul további megrovásra számíthatnak, amiért a hagyományokat felrúgva szerelmi viszony szövődött köztük. Egyedüli vigaszt talán csak abban találhatnak, hogy illusztris vendégekkel érkeznek az összejövetelre, köztük a Gépnép egy tagjával, Hesperusszal. Eközben azonban a klánt látszólag minden ok nélkül megtámadják, alig néhány tucatnyian maradnak az ezer főt számláló közösségből, akik a további merényleteket megelőzve próbálják kideríteni, hogy ki is áll a támadás mögött. Csakhogy a szálak egy még nagyobb titokhoz vezetnek, melyben nem csak a klánok és a géplények érdekeltek, de még a titokzatos Napok Háza is.
 
Kevés manapság az olyan író, aki ilyen hatalmas távlatok bemutatására vállalkozik, ezért egy kissé féltem is, amikor először kezembe vettem a regényt, hiszen ekkora távolság esetén az alig néhány évezredes földi civilizációnk is csak apró pont lenne a galaxis történelmében. De Reynolds ügyes megoldásokkal kikerüli a felmerülő problémákat, nem rajzol teljes képet a világegyetemről, inkább csak részletekből, utalásokból ismerjük meg. A kentaurtól kezdődően a poszthumán létformáig számos tudatos lénnyel találkozunk, a szerző fokozatosan mutatja be a világot uraló technológiát – melyben bolygókat mozgatnak és csillagokat csapolnak meg, de nem létezik például fénysebességnél gyorsabb utazás, a bolygók közti út rengeteg időt vesz igénybe.
 
Ahogy haladunk előre a regényben, úgy válik egyre nagyobb léptékűvé, de mégis minden hitelesnek és valóságosnak tűnik. Galaktikus méretű titkok lepleződnek le, szövevényesebb és szerteágazóbb lesz a történet, ám Reynolds stílusa követhető és letisztult, nincsenek benne felesleges leírások vagy túlírt részletek. Tele van viszont lenyűgöző ötletekkel, az alapkoncepciótól kezdve egészen az apróságokig mindenhol találunk valami nagyszerű elképzelést. A cselekmény kellően izgalmas, s ugyan kicsit lassan indul be, engem még az első oldalakon sem untatott, ennek a hatalmas és döbbenetesen öreg univerzumnak a bemutatása rögtön magával ragadott. Az érdekes hangulathoz további adalékot jelentett, hogy minden nagyobb egység elején egy rövid fejezet erejéig visszatérünk Abigailhez, s betekintést nyerünk a hasadványok megszületésének idejébe.
 
Egyedül talán a karakterek ábrázolása hagyott némi kívánnivalót maga után. Az eseményeket Campion és Purslane nézőpontjából ismerjük meg, felváltva tudósítanak a történésekről, ezáltal a két szereplőt is egymás szemén keresztül látjuk, de nem tudunk meg eleget róluk, a szerelmük túlságosan központi szerepet tölt be és a személyiségjegyeik háttérbe szorulnak. A mellékalakok többsége is hasonlóan kidolgozatlan marad, inkább csak vázlatosan, egy-egy jellemvonás alapján épülnek fel. A kevés kivételek között van Hesperus, a rejtélyes robot, aki titkokkal teli múltja mellett örökké nyugodt, türelmes és udvarias természettel is rendelkezik, valamint a Légszellem, egy poszthumán lény, akin sokkal jobban érződött a hatmillió év súlya, mint a hasadványokon (még ha utóbbiak az idő tekintélyes részét csillagközi utazással, álomban töltötték is).
 
Az utolsó oldalakra minden korábbinál jobban felpörög a grandiózussá váló cselekmény, melyet a további fokozás helyett a szerző elegánsan fejez be, hogy még sokáig az olvasók fejében motoszkáljon a végjáték. Reynolds egészen ámulatba ejtő távlatokat nyit, mellyel kitűnően megalapozza a remek atmoszférát és a mozgalmas történetet. Habár a szereplők terén még maradt némi hiányérzetem, a szédületesen idős galaxis hangulata és az izgalmas jövőkép szinte mindenért kárpótol, már csak ezért is érdemes elolvasni a Napok Házát. Ezek után nagyon remélem, hogy az író más regénye is megjelenhet magyarul, szívesen olvasnám további műveit is.