Főkép

Az EpicLine nevű képregényes magazin első éve igen figyelemre méltó, sőt, fantasztikus volt: kb. havi megjelenés, minden számban két-két sorozat folytatásaival, lehetőséget adva megannyi magyar képregényírónak és -rajzolónak, üdítő változatosságban, és még sorolhatnám az erényeket, melyekért Alfabéta díjakat is bezsebelt a lap. De bármily fantasztikus is az, amit eddig letettek az asztalra, végül csak belefutottak a lelombozó realitásba: ma Magyarországon nem lehet így, ilyen formában hosszú távon életben tartani és működtetni egy ilyen típusú újságot. Az okok elemzése hosszadalmas lenne, de végül mindig ugyanarra jut az ember: a magyar piac túl kicsi az olyan, relatíve kevesebbeket vonzó dolgokhoz, mint amilyen a képregény médiuma. Ez van.

 

Úgyhogy változások történtek a lapnál, és sokat kellett várni a 11. számra, és előfizetőként kicsit elhagyatva éreztem magam (pláne, hogy az új kiadványban nem is szólnak külön az olvasóhoz), de ez nem ide tartozik. Fő, hogy végre itt van az új füzet, mely 32 helyett már csak 24 oldalnyi képregényt rejt, és kettő helyett csupán egy sorozat folytatódik benne. Ennek van azért némi pozitívuma is: az adott széria így egy kicsit többet tud haladni – viszont így még többet kell majd várni a folytatásra, hiszen továbbra is marad, hogy minden számban más sorozat folytatódik.

 

A 11. füzetkében Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjait olvashatjuk tovább. Koska Zoltán rajzolta, Tálosi András EpicLine-főnök írta, én meg egész jól szórakoztam rajta. Ez a történet kb. a középkori Magyarországon (vagy valami nagyon hasonló helyen és időben) játszódik, nem a kedvencem az EpicLine-ban futó sorozatok közül, de olyan elvetemült humora van, mind képi, mind szövegi értelemben, hogy többször is hangosan nevettem rajta. Más kérdés, hogy még mindig nem látszik a sztori vége, inkább mintha egyre bonyolódna. Na de majdcsak.

 

Továbbra is nagyon szurkolok Tálosiéknak, mert fontos és jó, amit csinálnak. Bárcsak a nagyközönség (akiknek amúgy készül) is ráérezne az EpicLine-ra!