Főkép

Az argentin Juan José Campanella alkotása, a Szemekbe zárt titkok nemcsak a 2010-es év legjobb idegen nyelvű Oscar-díját elnyerő filmje, de az egyik személyes kedvencem is. Már számtalanszor láttam, ennek ellenére számomra még mindig nem unalmas és minden egyes alkalommal tud újat mutatni; így nem is volt kérdés, hogy amint lehet, elolvasom az ennek alapjául szolgáló, Eduardo Sacheri által írt regényt is.

 

A Szemekbe zárt titkok elsősorban egy krimi, aminek alapját egyik síkon egy nyomozás adja, amely során Chaparro, a bírósági titkársegéd és társa, a masszív alkoholista, de jó lelkű Sandoval próbálják kideríteni, hogy ki erőszakolta és gyilkolta meg a fiatal tanítónőt, Liliana Colottót - míg a másik síkon bő három évtizeddel később az irodalom terén járatlan, és immár nyugdíjas Chaparro próbálja ezt az élményét egy többé-kevésbé működőképes regénnyé formálni, miközben reménytelenül szerelmes Irenébe, egykori gyakornokába, majd későbbi főnökébe.

 

Mivel már láttam a filmet, a történet egyetlen csavarja, fordulata sem volt számomra meglepő vagy ismeretlen, ezáltal jobban oda tudtam figyelni arra, hogyan építi fel és helyezi el a (naiv olvasó számára nem várt) csapdákat Sacheri. Kezdjük ott, hogy az író játszik az olvasó türelmével: a nyugalmazott titkársegédnek látszólag fogalma sincs, hogyan kezdjen neki az írásnak; hosszasan töpreng azon, milyen számban és személyben írja meg a történetet, mivel, melyik (az olvasó számára még ismeretlen) részlettel kezdjen, hogy ábrázolja azokat a dolgokat, amikről csak sejtései vannak, ki legyen a főszereplő, kit állítson a középpontba, saját magát, vagy inkább az áldozat férjét? Megannyi kérdés – és azt kell mondjam, egy picit talán unalmasan tálalva. Máshol, más esetben ez komoly hiba lenne, itt viszont nem az, sőt! Az argentin író már itt elhelyez olyan fontos információkat, amik lényegesek lesznek később, és amelyek nélkül kevesebb lenne ez a könyv. Ilyen információadagolással később is találkozhatunk, nagyon sok olyan részlet, ami elsőre nem tűnik fontosnak, később új értelmet nyer.

 

Az egyik jelenetben például a gyászoló férj, hogy valamelyest megszabaduljon kínzó emlékeitől, átadja Chaparrónak a feleségéről készült fotókat, amelyeken tüzetesebben átnézve, csak igen rejtett módon, de a háttérben, olyan dolgok láthatóak, amelyek tovább vezethetnek az elkövetőhöz. Ez egyfajta szimbólum, mert ahogy az igazán komoly alkotóknál lenni szokott, a krimi itt is csak mint egyfajta váz, nagyon fontos és szórakoztató keret jelenik meg, ám a háttérben ennél jóval több minden van.

 

A Szemekbe zárt titkok egy korszak regénye is: pontosan bemutatja a ’70-es évek diktatúra alatt sínylődő és a „piszkos háború” által sújtott Argentínáját, a mindennapos korrupciót, a rendőrség és az igazságszolgáltatás szinte működésképtelen voltát, a különböző félkatonai szervezetek által elkövetett gyilkosságokat – és emellett egy kis bíróság mindennapi életét, valamint az egymástól igen-igen különböző két jó barát, Chaparro és Sandoval sorsát, akik igyekeznek ezt az egészet némi humor segítségével túlélni.

 

A regényt mindenképpen ajánlanám azoknak is, akik látták Campanella alkotását, mert, ahogy várni lehetett, azért a film és a könyv között számos kisebb-nagyobb, ám annál lényegesebb eltérés van: a regényben példának okáért sokkal inkább elkülönül egymástól a múlt és a jelen. Olyannyira, hogy a múltban játszódó részekből teljesen hiányzik is Irene, aki iránt évtizedeken keresztül gyengéd érzelmeket táplál a főhős, vagyis itt sokkal nagyobb szerepet kap az a folyamat, ahogy az egykori titkársegéd megalkotja a regényét. Összességében tehát, bár a filmet jobbnak tartom (és ezzel nem vagyok egyedül, mert maga Eduardo Sacheri is azt nyilatkozta, hogy a film sokkal komplexebb és élettelibb lett), nyugodt szívvel ajánlom a regényt is, ami egyszerre jól sikerült krimi, történelmi regény, korrajz és szerelmi történet.