Főkép

Egy újabb kötetet ölelhettem magamhoz Vámos Miklós életművéből, méghozzá a 2003-as Sánta kutya csodaszép újrakiadását. Izgatott is voltam, meg nem is, hiszen jól tudom, mit várhatok az írótól, de a fülszöveg most valami egészen mást ígért: egy asszony életét, teli megpróbáltatásokkal, küzdelemmel és szerelemmel. Egy átlagos életet, amiben mégis van valami nagyon szokatlan.


Évike sosem szerette, hogy Vucának hívják, ahogy azt sem igazán érti, miért nincs otthona. Nem tudja, mi történt pontosan a szüleivel, de mire észbe kap, árva gyerekként emlegetik, akit két idős ember kegyére bíztak. A nagyszülei nem képesek szeretni, legalábbis nem úgy, ahogyan egy gyerek számára az normális lenne, de mivel jól tanul, ezért kiválasztják egy kísérleti lányiskolába. Innen egyenes út vezet Budapestre és egy bordélyházba, ahol bár sok mindent lát, tenni azonban nem tesz semmit, azon kívül, hogy szobalánynak áll – és akkor még messze nincs húsz éves sem...

A koncepció egyszerű és egyszersmind gyönyörködtetően bonyolult. Egyszerű, hiszen egy hétéves kislány életét követjük nyomon, ahogy felnő, tanul, változik és fejlődik. Megtapasztalja a szerelmet, hogy milyen érzés, amikor szeretik, és milyen, amikor nem. Néha a véletlenek összjátéka miatt nem mondhat nemet, s kénytelen más harcát is megvívni. A tanulás folyamata pedig kézzelfogható. Az éles tájszólásos lányka német szavakat kever a magyarba, azonban ahogy kikerül az általa ismert zárt közegből, felfedez egy egészen más világot, egy sokkal szélesebbet, tágasabbat, ahol tanulhat, lehetnek céljai és vágyai, és mégis az egész életére rányomja bélyegét a vágy, hogy szeressék és szerethessen.

Minden viszontagság ellenére legbelül vágyik a szerelemre, de amikor megkapja, az egész élete a megfelelésről kezd el szólni. Csak jóval később, idősebb korában ismeri fel a saját igényeit, szükségleteit, és közben túléli a két világháborút, ’56-ot és a hozományát, a kommunista érát. Majd egy újratemetést, a rendszerváltást, s az új világot is, amit annyira vártak.

Tehát ez volt az egyszerű rész, a bonyolult pedig mindaz, ahogyan ezt Vámos Miklós megírta. Egy élet leírható pusztán az eseményeinek felsorolásával is, azonban az író az aprólékos kibontást, és ezzel együtt a mesélő különleges megjelenítését választotta. Éva narrál, de hol egyes szám első személyben, hol harmadikban. Adott az alapszemélyiség és egy másik, a felvett, aki épp új férje nevét viseli, vagy más miatt tart érzelmi távolságot önmagától. Minden értelemben egyéniség, azonban nagyon összetett személyiség. Miközben az életét alapvető vágyak irányítják, mégis kedves, talpraesett, nagyon könnyen szerethető és mélyen emberi.

A fejezetcímek egy szóval foglalják össze az adott részben szereplő személyiség legjavát, hiszen a körülményei és vele együtt a nő is folyamatosan változik. Mindig is nagyon szerette az állatokat, velük könnyebben kijön, mint sok emberrel, és a mellé szegődött kicsiny lények különböző mértékben kötődnek hozzá, alapvetően azonban rendkívül önállóak – ahogy a mesélőnk is. Könnyen alkalmazkodik, képes egyedül is megkapaszkodni, hiszen zömében magára számíthat. Nincs családja, senki, akire támaszkodhatna, ő az erő, és egyértelműen jobb életet érdemelt volna.

Persze furcsa kérdés ez, mert én alapvetően hiszek abban, hogy minden, amin átmegyünk, mindenki, akivel találkozunk, formál és hozzánk tesz. Ebből a könyvből pedig világosan kiderül, hol vannak a kapcsolódási pontok. Talán ezért szerettem annyira, vagy azért, mert ez valóban egy élet története. És muszáj megint kiemelnem a borítót is, ami szerintem csodálatos. Igazán méltó Vámos Miklóshoz, és nem utolsó sorban csodálatosan mutat a polcon. Várom a következő darabot!