Főkép

Az Amerikai mesterlövész elég nagy meglepetésre nemcsak minden idők legjobban rajtoló februári megjelenésű mozija, de idén eddig a legnagyobb bevételt produkáló is – teszi ezt úgy, hogy hollywoodi viszonyok között meglehetősen alacsony költségvetésű. A filmet egyébként műfajilag is nehéz kategorizálni (leginkább egy bőséges akcióbetétekkel tarkított életrajzi alapú háborús dráma), ami alaposan megosztja az embereket: sokan az év filmjének kiáltják ki, míg mások a sárba döngölik. Én arra kérnék mindenkit, hogy teljesen előítélet-mentesen üljön neki megnézni, úgy, mint bármelyik másik alkotást, és ne motoszkáljon például az a kérdés a fejekben, hogy mit keres(ett) az USA Irakban? Véleményem szerint csak így garantálható az, hogy teljes mértékben élvezhessük a film számos erényét, és szemet tudjunk hunyni a hibái felett.

 

Hogy a negatívumokkal kezdjek, és gyorsan letudjam azokat, el kell mondanom: az Amerikai mesterlövész sem részleteiben, sem egészében nem az idén 85. évébe lépő legenda, Clint Eastwood élete filmje; nem éri el a Titokzatos folyó, a Levelek Ivo Dzsimáról, vagy a Millió dolláros bébi (iszonyatosan magas) színvonalát; de a mai hollywoodi filmek között még így is jónak mondható. A vizuális effektek, a különböző komputeres grafikai megoldások nem a legjobbak (bár rossznak, gyengének nem mondanám ezeket), de mivel nem a látványelemekre épülő akciómoziról van szó, ez nem is túlzottan zavaró. Másrészről viszont nem érdemtelenül kapta meg az Oscar-díjat legjobb hangvágás kategóriában, ráadásul emellett a képek és az operatőri munka is dicsérhető.

 

Szerintem a fő ok, ami miatt ilyen megosztó és vegyes fogadtatású lett ez az alkotás hazánkban, az az, hogy az európai emberek zöme nem igazán tud mit kezdeni az amerikaiak tömény patriotizmusával és hőskultuszával. Idehaza egy egyszerű katonából, aki legjobb tudása szerint végzi a dolgát, nem lesz ismert ember, nem szerepel a tévében, nem láthatjuk plakátokon a nemzeti zászló előtt pózolva, nem ír könyvet az életéről (vagy ha igen, senkit sem érdekel), és nem fognak ezrek sírni, és őt hősként búcsúztatni a temetésén. Odaát Chris Kyle-lal mindez megtörtént.

 

Eastwood szokás szerint egy történetközpontú alkotást tett le az asztalra: végig az egyszerű, vallásos neveltetést kapott texasi Kyle szemszögéből figyeljük az eseményeket - egy rövid, a gyerekkorába tett visszaemlékezés (amiből megtudjuk, hogy milyen mélyen és kiirthatatlanul gyökerezik a főszereplő személyiségének legfőbb jegye, a másokon való segítés), és a majdani feleségével való megismerkedés után a Közel-Keletre, a földi pokolba kerül, ahol mesterlövészként nap mint nap iszonyatosan súlyos döntéseket kell hoznia - szó szerint életről és halálról.

 

Ezek a háborús jelenetek nagyon megrázóak, itt érezhető, hogy a rendező mennyire kemény és bevállalós. Példának okáért nem sokan mernék egy az egyben bemutatni azt, hogy lőnek le egy kisgyereket – a legtöbb direktornál itt valószínűleg diszkréten elfordulna a kamera, de Eastwoodnál nem - tisztelet érte. A harci jelenetek mind-mind jól megkoreografáltak, realisták, és részletekbe menően pontosak. Ezeken keresztül átérezhetjük, milyen is lehet egy katona élete Irakban, miket kell átélnie és miket kell megtennie az életben maradásért; és hogyan vált Chris Kyle minden idők legsikeresebb amerikai precíziós lövészévé, akinek azonban méltó ellenfele is akad: Mustafa, a szír olimpikon személyében. A két mesterlövész párviadala (ami némileg emlékeztet az Ellenség a kapuknál című filmben látottakra) feszültséggel teli, és végig fent tudja tartani a nézők figyelmét.

 

A rendező, bár nem tér ki az amerikaiak által elkövetett túlkapásokra, háborús bűntettekre, de érezhetően törekszik az egyensúlyra, arra, hogy ne láttassa abszolút gonosznak, agymosott gyilkológépeknek az arabokat, őket is élő, hús-vér emberekként ábrázolja, akiket otthon szintén vár a család; és az amerikaiak a rengeteg lobogó csillagos-sávos zászló alatt / előtt elmondott frappáns, a világot meglehetősen leegyszerűsítő szlogenjeikkel együtt korántsem tökéletesek. Sokakat zavarhat, és ahogy olvasgattam a hozzászólásokat, sokan propagandisztikusnak tartották a (talán) túlzottan sulykolt Isten, Haza, Család szlogent, ami a főhős szájából többször elhangzik. Emiatt többen támadták is a filmet, ám én ezt a szándékot nem igazán éreztem. Egyszerűen csak arról lehet szó, hogy ez a srác valóban ezt vallotta, e szerint élt, mint oly sokan mások a tengerentúlon – ami nem feltétlenül elítélendő.

 

Ezen kívül véleményem szerint Eastwoodot külön dicséret illeti a PTSD (poszttraumás stressz szindróma) bemutatása miatt is, aminek jelei fokozatosan ütköznek ki hősünkön, és amelyek ábrázolása néhány felejthetetlenül erős jelenetet eredményez - ezek már emlékeztetnek a Nincs bocsánat alkotójára. Ez a betegség olyannyira fontos szerepet játszott Kyle életében, hogy nemcsak szenvedett ettől, hanem végső soron a halálát is ez okozta – ugyanis leszerelése után, mikor már civilként segítette egykori bajtársait visszailleszkedni a hétköznapokba, egy PTSD-s veterán minden ok nélkül agyonlőtte őt egy lőtéren. Ez hatalmas pofon volt az amerikaiaknak, és még jobban ráirányította a figyelmet erre a betegségre, valamint ezáltal Kyle-ból végleg hőst és példaképet kreáltak. Hogy az volt-e, nem foglalnék állást, mindenki döntse el maga.

 

Véleményem szerint a fentebb leírtakon kívül a színészi alakítások miatt is érdemes megtekinteni ezt az alkotást, ugyanis Bradley Cooper zseniálisat játszik benne, a szerep kedvéért hatalmas izomtömeget pakolt magára, és pusztán csak a szemeivel is szinte minden, a címszereplőben kavargó érzelmet képes megjeleníteni. Én még emellett kiemelném Siena Miller játékát is, aki mellékszereplőként tökéletesen hozza az aggódó feleség figuráját. Az Amerikai mesterlövész, ha nem is az év filmje, mindenképpen egy olyan alkotás, ami messze kiemelkedik a hollywoodi átlagból: megráz, letaglóz és elgondolkodtat.