Főkép

Én alapvetően szeretem Kőrösi Zoltán regényeit. A Milyen egy női mell? volt az első találkozásunk, és az, ha nem is állt bennem össze minden darabkája, egészen kellemes élmény volt, majd ezt követően a Romkert bebizonyította, hogy lehet érdekesen is a magyar prózához nyúlni. A Szívlekvár, az író legújabb könyve, a harmadik Kőrösi olvasmányom – és valahol azt kaptam, amit vártam, valahol meg nem.

 

Ötödik Magyar Sándor – Sanyika – az istennek sem akar nőni, ő az utolsó a fiúk közt a tornasorban. De a Papa, harmadik Magyar Sándor úgy dönt, saját kezébe veszi a dolgot, és mesélni kezd az unokájának – ettől a kisfiú megmagyarázhatatlan növésbe kezd, ami már mindenki szerint abnormális magasságot eredményez. Miközben a Papa mesél, sorra vonulnak el a történetben a Magyar Sándorok: zsidó deportáltak, szovjetek elől menekülők, Délvidékről bevándoroltak, Hortobágyra kitelepítettek, agitátorok, történelemtanárok, uszodavezetők. Generációk és alternatívák.

 

Ezzel párhuzamosan megismerjük Luda és családja történetét. Luda nagy múltú, orosz bojárok és balti német nemesek leszármazottja, szüleit, a matematikus katonatiszt apát és a parasztlányból lett mérnök anyát az orosz forradalom hozta össze, majd saját családjuk, vérmérsékletük és a történelem hányta-vetette őket szerte szét a nagy Szovjetunióban. Miközben kislányuk, Luda felcseperedett, megismerte, milyen is az élet, milyen a fájdalom, a szerelem, a boldogság és a boldogtalanság, míg végül olyan messzire vetődött a nagy Moszkvától, amiről gyermekként nem is álmodhatott.

 

Kőrösi mintha ebben a könyvében megírta volna az „ultimate családregényt”. Már a korábbi könyvei is egy (vagy több) család generációinak sorsát követték végig, de most mintha az összes magyar – pontosabban: Magyar – család életútját meg akarta volna rajzolni. A XX. század minden „tipikus” családsorsát végigveszi harmadik Magyar Sándor elbeszélésében, és az igazi turpisságra az ember egészen a második történetig rá sem jön. Ezt én mindenképpen érdekes kísérletnek tekintem, ami pozitívum az unalomig ismert regénysémák között, hiszen így az ember egyáltalán nem tudja, vajon mi az elbeszélő Magyar-család valódi története. Amit a nagyapa elmond, az mennyiben táplálkozik saját élményekre és mennyiben kitaláció? Ennek eldöntésében segédkezik a fia, negyedik Magyar Sándor, akinek szintén elmondja a szerző a történetét. Ugyanakkor ez a rész megmarad a már ismerős sablonok között – melyeket természetesen nem lehet elégszer elmesélni, hiszen a magyar/Magyar sorsok, tragédiák feldolgozása a mai napig nem történt meg –, aki nem élvezi ezeket a paneleket és sémákat, amit már oly sokan megírtak Kőrösi előtt is, az kicsit unhatja a könyvnek ezt a részét.

 

A regény másik szála, Luda és Oroszország elmúlt száz évének története kissé furcsán egészíti ki (?) a könyvet. Számomra ez a rész volt a markánsabb, a regény legérdekesebb gondolatai, karakterei itt bukkannak fel, a főszereplőnő egy teljesen hihető, emberi alak. Valószínű azonban, hogy ez a történet nem lenne elég érdekes ahhoz, hogy önmagában is megállja a helyét, szóljon bármennyire is fontos és emberi kérdésekről, mint a szeretet és a szerelem, amelyek általában mozgatják az ilyen családregényeket a nagy történelmi sorsfordulók mellett. Hiába lesz Luda életútja érzékeny látlelete az emberi választások és érzelmek sokszínűvégének, az ember nem igazán látja, hol kapcsolódik ez az anekdotázgató Papához. Az ember akarva-akaratlanul keresni kezdi, milyen írói módszerekkel fűzi össze a regény két szálát a szerző. Hiszen nemcsak a történet szintjén lehet összekapcsolni két sorsot (mármint Luda és az univerzálissá váló Magyarék sorsát), hanem apró utalásokkal, gondolatokkal, hangulattal és így tovább – biztosan vannak is ilyenek a könyvben, de olyan jól eldugva, hogy olvasás közben nem tűnnek fel, így viszont számomra széthullik az egész könyv az utolsó oldalakon (még a varázslatos megoldás sem képes helyrerakni a befejezést).

 

Viszont ami abszolút erőssége Kőrösi regényeinek, és ez alól a Szívlekvár sem kivétel, az a stílus gördülékenysége, ami itt egyfajta könnyedséggel párosul. Hiába a családi tragédiák, az egyéni fájdalom, ami Luda történetében szinte végig jelen van, az ember mégsem szorong. Valahogy ebben a világban mindig van pozitív kiút, az élet megy tovább, és nem azzal kell foglalkozni, ami szomorúvá teszi az embert, hanem az örömet okozó dolgokkal, a boldog pillanatokkal, még ha azok csupán rövid ideig tartanak is. Egy vasárnapi tyúkhúsleves lehet maga a világ, és talán nincs is szükség kitalált múltra ahhoz, hogy elfogadjuk saját jelenünket és sorsunkat.

 

Egyrészt tehát azt kaptam a Szívlekvártól, amire számítottam: egy generációkon és történelmi korokon, sorsfordulókon átívelő történetet, valamint érdekes korrajzot Oroszországról és a Szovjetunióról, mindehhez kellemes stílust és kicsit pimasz narrációs megoldásokat. Amit viszont nem kaptam meg, az az újdonság. Szerettem volna, ha nem azt érzem néhol, hogy csak egy újabb családregényt vettem a kezembe, hanem valami olyasmit, amiért szerettem például a Romkertet, valami egyediséget, új szemszöget vagy meglepő írói eszközöket. Ugyanakkor Luda alakjával és történetével egy igazán emberi sorsot sikerült alkotnia az írónak.

 

Mindezek ellenére aki szereti a történelmi tablókat, amelyeket élő karakterek töltenek meg, az nyugodtan leveheti a polcról a Szívlekvárt, nem fog csalódni benne.