Vladimir Nabokov: Egy naplemente részletei I.

Azt hiszem, nem túl nagy dőreség a részemről, ha azt állítom, hogy az orosz születésű, majd fiatal korától fogva hosszú élete végéig emigrációban élő (ennek színhelyei: Németország, az Egyesült Államok, majd végül Svájc) Vladimir Nabokov vitathatatlanul a huszadik század egyik legjelentősebb alkotója. Leghíresebb művéről, a Lolitáról szinte nincs olyan ember, aki ne hallott volna – több filmváltozat is készült belőle, és maga a név, a „Lolita” is fogalom lett. Nabokov rendkívül termékeny alkotó volt, és még számos más regény is a nevéhez köthető, például az alternatív Földön játszódó Ada, vagy az egyik legtökéletesebb posztmodern műnek kikiáltott Gyér világ is. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy az orosz szerző a novellák és elbeszélések nagymestere is volt – arról, hogy ez az állításom mennyire igaz, mindenki meggyőződhet az Európa Könyvkiadó életműsorozatának utolsó előtti darabjából, az Egy naplemente részletei – Összegyűjtött elbeszélések első kötetéből is.

Az ebben szereplő harminchat rövidebb-hosszabb kisprózai alkotást nem kevesebb, mint nyolc fordító ültette át magyarra, akik egytől egyig remek munkát végeztek. Egyetlen jelentősebb negatívumot tudok csak említeni, mégpedig azt, hogy sehol sem tüntetik fel, hogy az adott szöveg mikor íródott, illetve azt az eredeti oroszból, esetleg az ifjabb Nabokov által angolra fordított szövegből fordították-e. Végül egy kis utánajárással megtudtam, hogy ezek az írások javarészt a ’20-as években, Berlinben keletkeztek, mégsem érződik rajtuk az, hogy eljárt volna felettük az idő. És azt sem mondhatjuk, hogy egy kaptafára készültek volna, mert szinte mindegyik más nyelvezeten, más stílusban, más nézőpontból íródott, azonban több közülük, így vagy úgy, de kapcsolódik egymáshoz.

Az egyik nagy halmazt azok a művek alkotják, melyeknek főszereplői többnyire Berlinben élő orosz emigránsok, akik kényszerből kerültek ide, és akik nehezen tudnak beilleszkedni újdonsült hazájuk társadalmába, és szívükben még mindig ott van az örökre elveszett, és így, a messzi távolból igen-igen idillinek tetsző haza képe. Ilyen például a „Borotva”, mely borbély főhősének pengéje alá kuncsaftként egy egykori kommunista, és így életének megnyomorítója kerül; vagy a „Csengő”, melyben egy rengeteg megpróbáltatáson átesett fiú keresi fel szülőanyját, hogy néhány perc elmúltával tovább is álljon. Az egy „Levél Oroszországba, amely soha nem ért oda” pedig egy férfi emlékei és vallomásai szerelmének Németországból.

Más történetek még a régi idők ragyogó módon, szeretettel megrajzolt Oroszországában játszódnak, még ha a témájuk, tartalmuk nem is mindig vidám, mint az „Egy rossz nap”-é, ahol Putya, a félénk kisgyerek kénytelen eltölteni egy napot rokonuk vidéki nyaralójában, hogy a többi gyerek gúnyának céltáblája legyen; vagy a „Szenteste” (az egyik személyes kedvencem), amiben a gyászoló apa elhunyt kisfia holmijai között kutatva egy gubóra lel, amiből a szeme láttára kel ki egy, a gyermeke által olyannyira szeretett pillangó. A pillangó, mint motívum természetesen máshol is felbukkan, így „Lepkegyűjtő”-ben is, aminek főszereplője egy világlátott tengerész már megöregedett fia, akinek egyetlen álma, hogy hálóval befoghassa kedvenc rovarjait, amit semmi, még a halál sem tud megakadályozni.

De akadnak itt szép számmal mesék, illetve mesés, fantasztikus elemeket is használó írások, mint „Az erdei manó”, vagy az Illés próféta szekerének motívumát meglepő módon újraértelmező „Vihar”, vagy a „Sárkány”, mely szörnyetegét egy vállalkozó igen jövedelmező módon reklámfelületnek használja.

Igazán örömteli dolognak tartom, hogy találkozhattam Nabokov kisprózai írásaival is, ezek túlnyomó többsége valóban időtálló alkotás, melyek akár a regényei nélkül is fontos, világirodalmi rangú íróvá emelték volna alkotójukat, és mint ilyeneket, ajánlani tudom nemcsak a nabokoviánusoknak, hanem a novellák vagy az igényes, elgondolkodtató, vicces vagy tragikus írások kedvelőinek egyaránt.