Főkép

Bevallom, néha egy kicsit aggódom a rovat lelkéért. Hétről hétre jövök, válogatok, bevezetőt írok, és nem titok, mert bizony előfordul, hogy még hétfőn reggel sem tudom, mi lesz a keddi vers. Időnként az élet összecsap a fejem fölött, és bár nehezen állok neki, mégis örömet jelent az írás. Talán mert a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elv arra késztet, szabaduljak meg a felgyülemlett feszültségtől, úgy, hogy kikiabálom. Lehet, hogy ezért passzolnak a versek annyira hozzám, és a mindenkori lelki világomhoz.

 

De azért érdekelne, hogy veletek mi a helyzet? Tudom, senki sem szeret hozzászólni az oldalon – kivéve, ha elírok valamit –, regisztrálni kell, ami meglehetős macera, de mondjuk a facebook oldalunkon megoszthatnátok velem, velünk, mit jelent számotokra egy-egy vers. Hogy mi volt eddig a kedvencetek, melyiket nem szerettétek. Melyik volt az, ami egy keddi napon titeket is szíven talált? Nem várok személyes történeteket, elég csupán egy költő és egy cím, de őszintén kíváncsi vagyok. Mert dacára számtalan különbözőségünknek, mégiscsak van bennünk valami közös: a rovat.

 

Amy Lawrence Lowell (1874 – 1925) amerikai költőnő, akit halála után, 1926-ban Pulitzer-díjjal jutalmaztak verseiért. Jómódú családból származott, bár szülei nem taníttatták, mivel véleményük szerint egy lánynak az nem való. Igaz, hogy szonetteket is írt, igazi erőssége a szabad versekben nyilvánult meg. Kiadóként a saját versei mellett másokat is publikált. Magánéletéről csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, de a gyanú szerint szerelmes és erotikus versei Ada Dwyer Russel színésznőnek szólnak, aki Lowell halála után az örökösévé is vált.  

 

A rajongás verse ez, a szerelemé, amikor elvakít minket a szemünkbe tűző nap, ami imádottunkból árad. Amikor még szilárdan hisszük, ő képviseli a rendet az univerzumban, és ez jól is van így. A vak imádaté, ami mindig egyoldalú, mégis boldog.

 

Amy Lowell: Venus Transiens

 

Mondd csak,

szebb volt-e Vénusz egykor

tenálad,

mikor fodor hullámokon

ívjáratos kagylóba lengett,

s a ráncoló víz

a part felé sodorta ?

 

Vagy szebb-e Botticelli álma,

mint az enyém,

s azok a festett rózsabimbók,

amikkel megdobálta szíve hölgyét,

különbek-e,

mint a szavak,

miket elédbe fújok,

hogy eltakarjanak a ködlő

ezüst csillámló fátyolába.

 

Libegve

állasz előttem

a hullámos, kék levegőben,

fényes szelek övével,

tiporva a verőfényt,

és a habok, mik megelőznek,

lágyan redőzik és zilálják

lenn a fövényt a lábaidnál.

 

(Fordította: Kosztolányi Dezső)