Főkép

Már szinte látom, ahogyan több ismerősöm addig vonja felfelé a szemöldökét, míg keresztül nem ugrik a  feje búbján, majd levegőért kapkodva, hitetlenkedve mered rám, de kövezzetek meg érte, nekem ez egészen tetszett. Minden filmfeldolgozást a könyvhöz kell viszonyítani, és most azon ritka esettel állunk szemben, amikor a film jobb lett, mint az alapot adó könyv. Ó, nem, még így sem lett mestermű, mégis kihozták belőle a maximumot – szerintem ugyanis nincs több a sztoriban.

 

Ana beteg barátnője helyett készít interjút a dúsgazdag, szemtelenül fiatal és elképesztően jóképű Christian Grey-jel. Nem halad minden a tervek szerint, de a visszahúzódó bölcsészlány hamarosan azt veszi észre, hogy fülig szerelmes. A vonzalom kölcsönös, már szólhatna is az ásó-kapa-nagyharang, csakhogy élete párjával valami nagyon nem stimmel.

 

E. L. James könyve, a valamikori Twilight fanfiction egy meglehetősen elcsépelt alaphelyzetet (gazdag pasi, szegény lányka, viharos szerelmi kaland) dolgoz fel, ezért aztán, ha néhány szituáció ismerősnek tűnik, senki se kapjon a szívéhez, ezt minimum egyszer, de inkább többször valaki már megírta. És mielőtt bárki félreértené, nincs ezzel semmi baj. Nagy rajongói bázissal rendelkeznek a romantikus, avagy annak titulált regények, azonban a film teljesen más műfaj. Összevetve az alapművel, kimaradt belőle az összes belső monológ, a szex-jelenetek nagy része, hála az égnek az ominózus fürdőszobai is (nem, ezt nem fogom kifejteni, aki olvasta, legyen vele boldog, akinél meg kimaradt, ne akarja tudni…), eltűnt csaknem az összes nevetséges káromkodás, és tulajdonképpen csak egy kicsit furcsácska pszichotikus szerelmi dráma maradt. Láttunk már ilyet, ott volt például az 1986-ban Kim Basinger és Mickey Rourke főszereplésével készült romantikus regényfeldolgozás, a 9 és 1/2 hét is. Amit különben olvastam, csak voltam vagy tizenhárom, és komolyan nem sokra emlékszem azt leszámítva, hogy volt valami hajkefe, amivel ugye… Na de hagyjuk is!

 

Azt gyanítom, a kritikusok, mint  a könyv esetében, most is két táborra oszlottak: akik nem olvasták a könyvet, de kötelezően elküldte őket a gonosz szerkesztőjük, avagy elcibálta őket a barátnőjük, és akik olvasták, szerették és azt is várták vissza. A magam részéről olvastam, különösen nem rajongtam érte, voltak benne érdekes pillanatok, amikkel senki sem foglalkozott, és amikor az értékelésemet írtam, leragadtam ezeknél az eleméknél. Így aztán nem is időztem el azon, hogy milyen botrányosan rosszul megírt darab. Na de a filmen ez nem látszik, pedig a forgatókönyv nem írt felül nagyjából semmit – legalábbis igen csekély, szinte észrevétlen mértékben változtattak bármin is –, viszont brutálisan meghúzták, ami nagyon jót tett neki.

 

Különben azon érdemes lenne elgondolkodni, más, nagyszerű könyveket miért nem sikerül így feldolgozni. Miért nem elég azokból sem csak kivágni részeket, miért kell átírni, de ez egy másik történet. Mint ahogy az is, hogy a film első negyven perce kissé sutácska. Ez persze nem a készítők hibája, egyszerűen az alap rossz, szóval ahhoz képest még kimondottan jó is lett. A kihagyások miatt nem feltétlen érthető a hősök belső vívódása, de a megjelenítés tökéletes, elhiszem, hogy Ana egy ártatlan, de fülig szerelmes, ezért pedig őrültségekre is kész bölcsész lány, Gray pedig egy veszélyes csábító, és a legsebzettebb rosszfiú. Elhiszem, mert valami csoda folytán jól sikerült a casting.

 

Emlékszem, hogy amikor híre jött a feldolgozásnak, majd a felkért szereplők sorra dobták vissza a forgatókönyvet, arra gondoltam: nincs épeszű ember, aki ezt elvállalja! Erre jött a kis Dakota Johnson, aki ezerszer hitelesebben harapdálja a száját, mint azt Kristen Stewart valaha is tette, és Jamie Dornan – aki különben egészen kitűnő sorozatgyilkost alakított a Hajszában, és jobb Edward lett, mint Robert Pattinson. Miért? – kérdeztem magamtól, de most már tudom.

 

És ha már szóba került a megvalósítás, voltak pletykák pornószínészek bevonásáról, de annyira meghúzták a sikamlós részeket, hogy nem igazán lehetett szükség rájuk. Láttunk néhány mell- vagy fenékvillantást, némi fanszőrt sejtettünk, de ennyi. Tisztára a 9 és 1/2 hét, ami akkor beütött a két főszereplőnek. Ezért adott a kérdés: miért ne sikerülhetne a mi sztárjainknak? Dakota máris több filmben látható idén, mint amennyiben az elmúlt két évben összesen (különösen a Black Mass keltette fel a figyelmemet  Benedict Cumberbatch és Johnny Depp szerepelésével), és Dornantól a  The 9th Life of Louis Drax is egészen biztató. Talán nem ragadnak meg a szürke szintjén.

 

A filmet keretbe fogja egyetlen, ismételt jelenet, ami bár kicsit esetlen az elején, nagyon sokat mond a végén. És én ezt szerettem, sőt, most kapaszkodjon meg mindenki, a már készülő második részt is meg fogom tekinteni. Először is elképesztett a támogató karakterek zseniális válogatása, ahogyan az is, hogy jó néhányan erősen hasonlítanak Alkonyat-béli alteregójukra. Emellett pedig erősen foglalkoztat valami: vajon ki fogja játszani Mrs. Robinsont? Ha a készítőknek van egy csöpp humorérzékük, akkor Kim Basingert kérik fel, és ha ő sem szenved eme tulajdonságban hiányt, el is vállalja. Egy ilyen felállást rendkívüli módon imádnék.

 

Nem állítom, hogy életem legjobb filmje volt, mégis sokkal, de sokkal jobb volt annál, mint amire számítottam.