Főkép

Mindig nagyon várom, hogy a legújabb Elif Shafak regényt megkaparinthassam és elolvashassam, most sem volt ez másként - A bolhapalotával sokáig szemeztem, majd hazahoztam, hogy aztán hónapokig pakolgassam ide-oda, míg végül elérkezett az a kicsit nyugalmasabb időszak, amikor jutott rá időm.

 

A török írónőnek már az élete is nagyon érdekes, ezért nem csoda, ha ennyire színes, izgalmas világot tud teremteni a könyveiben. Franciaországban, Strasbourgban született, Isztambulról ír és amúgy Londonban tölti ideje nagy részét – ezek után talán nem meglepő, ha a kultúrák keveredése alapeleme a shafaki atmoszférának, amely napokig nem ereszti az olvasót. A kelet és a nyugat folyamatos ütközetése és vetélkedése általában a mű végére lecsendesül, összesimul, és nem fontos már, ki honnan jött, csak hogy hová jutott. A hagyományok és a modern felfogás harcában sosem lehet egyértelmű győztest hirdetni, sőt, igazából jól megférnek egymás mellett.

 

Mivel szinte minden eddig magyarul megjelent regényét olvastam, ezekre az alapkövekre számítottam A bolhapalota kapcsán is. És nem is hazudtolta meg magát a szerző, hozta ugyanis a kötelezőt: ezúttal egy tízlakásos társasház lakóival ismerkedhettem meg, akik tökéletesen illeszkednek Shafak eddigi karakterei közé. Egy ikerpár – egyikük Törökországban, hagyományos nevelést kapott, míg a másik modern oktatásban részesült nyugaton. Svájcból hazatért ifjú, aki igazából sehol sem találja a helyét a világban. Haladó gondolkodású, alkoholista egyetemi oktató és kizárólag a török hagyományokat ápoló, a hiedelmeket, babonákat félő egyszerű háziasszony. Tisztaságmániás nő, akinek a lánya tetves lesz az iskolában. Ősz nagypapa, aki meséivel elvarázsolja három kis unokáját.

 

A társadalom minden rétege és minden korosztálya képviselteti magát ebben a házban, mégsem ezek az egytől egyig érdekes karakterek állnak a középpontban, hanem a minden áldott nap újratermelődő szeméthegy, amely elviselhetetlenné teszi az életet. Korábban ugyanis szemétlerakó volt a ház helyén, és a környéken lakókat az sem zavarja, hogy egy emeletes ház nőtt ki a helyén, ragaszkodnak a szokásaikhoz és akkor is a ház tövében teszik le a hulladékot. A mindig mocskos, szemetes környék fokozatosan mérgezi meg a lakók életét, megkeserítve mindennapjaikat; hiába próbálkoznak szép szóval vagy hatásvadász trükkökkel, a végeredmény ugyanaz: marad a szemét és a furcsa szagok (ráadásul a csótányok is megjelennek, tovább rontva a helyzetet). Természetesen a történet végére a kötelező csavart is megkapjuk, kiderül, hogy nem mindig a külvilág a hibás a kellemetlenségekért, hanem néha az, akitől a legkevésbé várnánk.

 

A török élet színes, lüktető, mozgalmas és telis tele van hagyományokkal, irracionális babonákkal. A helyszín megint tízpontos, és a karakterek is élethűek. Lapról lapra haladva mindenki életével és gyermekkorával megismerkedhetünk, tudjuk a motivációjukat, ezáltal megértjük a néha ésszerűtlennek tűnő cselekedeteiket. Mégis maradt bennem egy kis hiányérzet, egy icipici csalódottság. Úgy éreztem ugyanis, túl sok a szereplő, ezért mindenkire csak nagyon kicsi idő jut. Mint egy családi album, amelyben néha időrendben, néhol már csak egymásra dobálva láthatunk egy-egy megörökített pillanatot. Számomra túl töredezett lett így a cselekmény és a sok, valójában hétköznapi élettörténet közben elmaradt az igazi katarzis. Ennek ellenére nem bánom, hogy elolvastam A bolhapalotát, mert vannak azért benne felejthetetlen sorok, érdekes mesék, ízek, hangulatok. Szívből ajánlom a Shafak-rajongóknak, vagy azoknak, akik szeretnének egy kicsit elmerülni Isztambul sohasem unalmas mindennapjaiban.