Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Hét év telt el az Ólomerdő első kiadásának megjelenése óta, amelynek utószavában Csilla azt ígérte: „Itt még nem ért véget minden történet. Hét év múlva eljövök megint”. A Rengeteg lakóinak történetét kedvelők pedig komolyan vették a szavait, és folyamatosan számolták a napokat. Mivel az ígéreteknek súlya van, és ez a törvény nem csak a tündérek világában érvényes, ezért a mágikus jelentőségű hét évvel később – még éppen a beígért időn belül – elkészült a várva várt folytatás.

 

Az évek nemcsak az emberek, de a történetek felett sem múlnak el minden nyom nélkül: időközben az Ólomerdő megérett a változtatásra. Az egyébként már elsőre is emlékezetes és erős hangulatú történet kapott egy némileg olajozottabb, illetve a folytatásokra sokkal nyitottabb cselekményt – és természetesen egy új, nagyon tetszetős köntöst. Héterdő legendája tehát teljesebb lett, összeszedettebb, színesebb és végre – alig fél évvel később – megérkezett az Üveghegy is. Az olvasók azonban mégsem azt kapták, amit annyira szerettek volna, hiszen ez a kötet nem Emese és Rabonbán hét évvel későbbi kalandját mutatja be, hanem a kiadványban olvasható két kisregény – az Üveghegy és a Kősárkány – közvetlenül az Ólomerdő befejezését követő eseményeket írja le.

 

„(...) nem kell a világok határmezsgyéjén élni ahhoz, hogy az idő megcsavarodjon, és egyszerre nyúljon a végtelenbe és sűrűsödjön egyetlen pillanatba.”

 

Az Üveghegy Lóna története: a hattyútündér és Emese kapcsolatának alakulása, anya és lánya egymás felé közeledése úgy, hogy a múlt árnyéka mindkettőjükre rávetül, megviseli őket annak a személynek a hiánya, aki az összekötő kapocs lehetne közöttük. Lóna immár az Ezüsterdő úrnője, de számára Emese bizalmának elnyerése a legfontosabb, pótolni akarja az átok miatt elvesztegetett éveket: a tündérek életére, a mágia használatára tanítja a lányát. A kötet alig harmadát kitevő történetet áthatja a gyász, a veszteség érzése, illetve a remény, hogy a jövő még így is szép lehet, a csonka család tagjai újra egymásra találhatnak.

 

„A remény elköteleződés, akár egy ígéret, és ha nem váltják be, ugyanolyan fájdalmasan üt vissza.”

 

Lóna karaktere kiteljesedik, múltbeli tettei sokkal érthetőbbé váltak, egy teljesen más oldaláról ismerhettem meg az átok miatt éveken keresztül hattyúként élő tündért. Erőfeszítéseit végigkövetve, gondolatait és érzéseit megismerve egyre inkább megkedveltem őt, míg Emese tartózkodását szinte értetlenkedve, már-már gyanakodva figyeltem. Az gyönyörű mondatok, a lapokról áradó érzések, a mesékre vonatkozó utalások elvonták a figyelmem és Lónához hasonlóan én sem vettem észre a jeleket, amelyek a rendkívüli hatású befejezéshez vezettek. Fantasztikusan felépített, ragyogó karakterekkel, fontos momentumokkal teli történet, amelynek a befejezése olyan megdöbbentőre sikerült, hogy az állam a padlón koppant – Csilla merész húzása, illetve a mesteri kivitelezés előtt pedig megemelem a nem létező kalapom.

 

„Ha ember vagyok, le tudok mondani a varázslatról? Ha tündér vagyok, kell–e igazodnom az emberek törvényeihez? Van–e középút?”

 

Az Üveghegy feszültséggel és fájdalommal, veszteséggel teli befejezéséhez képest a Kősárkány története lassan indul be, de a hangulat továbbra is meghatározó és különleges. A kiadvány nagyobb részét adó történetben ismét Emese kerül a középpontba, aki az immár többszörös veszteséget követően – a gyerek és a felnőttkor közötti átmeneti időszak nehézségeivel küszködve, a tündérek és az emberi világok határát szemlélve – próbálja megtalálni a helyét a világban. Igazi fejlődéstörténet, az emberi és családi kapcsolatok megannyi árnyalatával, minden nehézségével és esetenként boldogságával is.

 

A kisregény első fele komótosan halad: hol a múltban, hol a jelenben kalandozunk, követjük Emese útkeresését. Bár tetszett a hangulata és a mondanivalója, hiányoltam valamit a történetből: a mozgalmasságot. Csak vártam, lassan haladtam az eseményekkel és végül bebizonyosodott, hogy ha a türelemhez nem is mindig dukál rózsa, de valamiféle jutalom biztosan, mert a Kősárkány második felének olvasása közben hihetetlen és minden mozzanatában emlékezetes élményben volt részem – nem tudtam letenni a könyvet a kezemből, mindent megbocsátottam, amivel korábban nem voltam teljes mértékben elégedett.

 

Már az Ólomerdő közben is felfigyeltem azokra utalásokra, amelyeket az Üveghegy olvasását követően sejtés helyett már tényként kellett kezelnem: ebben a „mesében” sárkányok is szerepelnek. Szárnyas lények, amelyek egyszerre gyönyörűek és rettegni valóak – akiknek eredettörténete biztosan meglepetést okoz, mert ezekkel a teremtményekkel kapcsolatban mindenre számíthatsz, csak éppen arra nem, amiről olvasni fogsz. Merész húzás, amely csodálatos kivitelezéssel párosul: hiba és kétségek nélküli gondolamenet mondanivalóval, mély jelentéstartalommal – egyszerűen zseniális. A hangulat megragad és még a könyv befejezését követően sem enged szabadulni.

 

Nehéz a Kősárkány eseményeiről bármit is mondani, mert félek, hogy minden szóval elárulnék valamit, amit lehet, hogy nem kellene – hosszú mondatok helyett sorakozzon itt inkább pár kérdés. Nézzük csak... Kíváncsi vagy rá, hogy mi van az Üveghegyen túl? Milyen titkokat rejt a Rengeteg? Mit gondolnak, és mit éreznek a sárkányok? Érdekel, hogy mi a létezésük titka? Honnan ered a hatalmuk? Hol van az a határ, ahol még gyógyírként hat a szeretet, és mikortól árt többet, mint használ?

 

Ha minden kérdésre igennel válaszoltál, illetve ha kedveled a meséket – az igazi meséket –, ahol a tetteidnek tétje van, ahol meg kell küzdened azért, hogy a célod elérd, ahol a veszteségek az élet velejárói, és ahol semmi sem garantálja a boldog befejezést – de attól az még megtörténhet –, akkor ez biztosan a te könyved. A csodálatosan megfogalmazott mondatokat, a mindent átszövő hangulatot és a fantasztikus illusztrációkat már csak ráadásként, de nem mellékesen említem meg – mindegyikről órákat lehetne regélni.

 

Szerettem-e olvasni? Nem, mert ezt a történetet nem lehet csak szeretni, ezt imádni kell: a veszteségek miatt, az érzések sokrétűsége miatt, a történet hangulata miatt, az ötletek és a kivitelezés miatt. Nekem kedvenc lett, ez nem vitás. És a befejezés? Csilla, szerintem te direkt és készakarva kínzod az olvasóidat! Ugye nem kell újabb hét évet várni a folytatásra? Ígérd meg, ígérd meg, hogy nem így lesz!