Főkép

Nem szeretem az ilyen könyveket, mert mindig komplexusaim lesznek tőle. Olyanok is, amilyenek egyébként nincsenek, és nem is lennének. De ezek előhozzák. Mert azt sugallják nekem, hogy csekélyértelmű medvebocs vagyok, pedig tudom, hogy nem. Éppen ezért nem is értem, hogy hagyhattam magam rábeszélni. Merthogy rábeszélés volt, még ha nem is tudatos, az biztos. Na jó, ha jobban belegondolok, inkább segítő szándék, merthogy ugyebár minden nézőpont kérdése. Persze mondhattam volna nemet is, nem olyan nehéz az, mint hisszük, de Gábor Marilee Adams könyvéről szóló szavai kíváncsivá tettek. Bár ha jobban belegondolok, inkább a pár szóban vázolt módszer volt az, amire felfigyeltem. Meg aztán tetszett, hogy a borító figyelemfelkeltő, de nem tolakodó, erőteljes, de nem agresszív, inkább csak jelzés értékű, olyan, amiből bármi lehet. Szóval beleegyeztem, hogy elolvasom a könyvet, főleg, mert Gábor azt mondta, nem az a lényeg, hogy írjak róla, hanem az, hogy elolvassam.

 

Bevallom, azért nem volt olyan könnyű nekiállni. Éreztem a zsigereimben, hogy nem lesz egyszerű menet. Éreztem, hogy van ebben a könyvben valami, ami alapvető változást hozhat az életemben, ha nem is közvetlenül, de közvetve mindenképpen. Csakhogy én alapvetően nem szeretem a változásokat. Igen, valóban kibékíthetetlennek látszik az ellentét, de ott volt bennem az is, nehogy már egy könyv kifogjon rajtam. Ráadásul egy olyan könyv, ami azzal a céllal íródott, hogy segítsen nekem. Meg mindenkinek, aki esélyt ad neki.

 

Ritkán szoktam úgy olvasni, hogy közben jegyzetelek, vagy mondjuk aláhúzok sorokat, ez utóbbit leginkább azért, mert a könyv számomra szent és sérthetetlen (kivéve azokat a helyeket, mondjuk a szennycímoldalt, ahová dedikáltatni lehet, azt meg ugye nem én csinálom), most azonban mégis kénytelen voltam változtatni a szokásaimon. Nem, nem kezdtem el firkálni, ellenben a könyv mellé egy jegyzetfüzetet is tettem, amibe olvasás közben újabb és újabb jegyzetek kerültek, jó sok, mert jó sok okosság jött szembe. Ettől érezhettem volna magam butának is, de valami hihetetlen oknál fogva nem így történt, sokkal inkább azt éreztem, hogy a könyv szerzője teljesen és tökéletesen tisztában van azzal, hogy tálalja a mondanivalóját úgy, hogy a lehető legnagyobb hatást váltsa ki. Szóval senki ne csodálkozzon, ha olvasás közben egy idő után piros lesz a homloka a sok csapkodástól – az enyém legalábbis piros lett. És feltűnően sokszor motyogtam magam elé, hogy: a francba, tényleg. Néha meg úgy érzetem magam, mintha jól bemostak volna egyet.

 

Nem tagadom, nagy hatással volt rám Marilee Adams könyve, ezért, bár Gábor azt mondta, nem számít, ha nem írok róla, én mégis késztetést érzek, hogy megtegyem. Mert hosszú idő után először nem lettek komplexusaim egy ilyen jellegű könyvtől. Mert nem azt sulykolja belém, hogy csak és kizárólag akkor lehetek sikeres, ha mindent úgy teszek, ahogy leírták, ellenben rávilágít azokra a pontokra, ahol, ha képes vagyok változtatni, elsősorban a hozzáállásomon és a nézőpontomon, óhatatlan változások következnek be nemcsak bennem, de a környezetemben is, amik pozitívan hatnak vissza rám, és máris létrejön egy öngerjesztő, önjavító, önjáró folyamat. És ehhez igazából semmi mást nem kell tennem, mint a korábbi Ítélkező módról átváltani Tanuló módra. Ja, hogy ez olykor nem is olyan könnyű? Igen, tudom, tapasztalom nap mint nap, de segítségemre van benne a Választások Térképe…