Főkép

Ha valaki nézte a Discoveryn vagy a DQ csatornán a Miami Ink és L.A. Ink (nekem ez kevésbé jött be, legfőképpen a spontaneitás teljes hiánya miatt) végigtetovált és sztorizgatott részeit, tudni fogja, hogy ki ez a lány. Aki még nem látta, annak viszont lehet, hogy sejtelme sem lesz róla, miért akar ez a nyilvánvalóan rock&roll csaj mindent vagy semmit, bár az apró betűk az album borítóján tájékoztatnak, hogy itt életről, szerelemről és tetoválásról lesz szó.

 

Szeretek önéletrajzokat olvasni, mert erőt és kapaszkodót nyújtanak, feltöltenek. Bár életemben sohasem érdekelt a tenisz, Andre Agassi Openje mégis az egyik legszórakoztatóbb könyv, amelyben az egy területre koncentrálódott tehetség, az embert gúzsba kötő és el nem eresztő megszállottság, az ambíciózus szülők, a híres emberség mibenléte és árnyoldalai új megvilágításba helyezték az irigyelt sportoló mindennapjait. Kat Von D híres festők albumaival egy súlyú és minőségű könyve viszont kevésbé önéletrajz (mint ahogy azt vártam), inkább tetoválás- és sorsgyűjtemény, amely nemcsak róla, de az általa leginspirálóbbnak tartott kliensekről is szól egyfajta önsegítő írásba mártva, egy rejtélyes szerelem pillanatait felvillanva és mottóként úgy biggyesztve minden fejezet elejére, mintha részletek lennének egy készülő regényből.

 

Amikor valaki kiugróan jó valamiben, és sokat tesz azért, hogy ezt mások is megtudják, ráadásul hírnévre is szert tesz, az minimum ötven százalékban gyötrelem. Tehetségesnek lenni, tévében szerepelni, sok pénzt keresni nem fenékig tejfel – ezt a középszerűség csendes nyugalmában jó észben tartani, és a könyv erről is szól. Plusz: legyél önmagad, csináld azt, amit mindig is szerettél volna, bízzál magadban, aztán majd meglátod, mi lesz... Sőt, legyél biztos benne, te magad is tudnál így rajzolni, mint Kat, csak még nem gyakoroltál eleget. Hajrá!

 

Magyarországon a tetoválás még megosztó téma, egyfajta bélyeg, amit a normalitásból a marginalitásba feladott levelekre ütnek. Amerikában talán sokkal inkább divat, mint nálunk, bár bizonyos munkahelyeken ugyanúgy nem veszik jó néven, ha kivillan az egyenruha alól. Ugyanakkor, itt nem divatról van szó. Már a televíziós sorozatokból is kiderült, hogy ez a mazochista (a tetováló és kliens konstellációjában szado-mazochista) gesztus nagyon sokszor valamilyen nehéz élethelyzet, sorsforduló lenyomata, hitvallás, a személyiség kifelé fordítása: a helye, a mérete, a színe, a formája stb. mind mesél, csak oda kell figyelni.

 

Kat, aki elsősorban a portrékban nagyon erős, az albumban nemcsak a saját (kisiklott majd újra egyenesbe kormányzott) életét szedte címszavakba, de a számára valamilyen okból fontos, általa tetovált embereket is katalogizálta - természetesen színes, szélesvásznú tetkó-képekkel (némelyiket több szögből lefotózva is el tudtam volna nézegetni). A könyv mintha feltételezné, hogy Kat életének főbb történéseiről már tájékozódtunk a bulvárhírekből, így kissé sejtelmes (bár a hiányzó részek többnyire kikövetkeztethetőek), ahogyan az ezeken felülemelkedett, megvilágosodott tetkóistennő szórja az igét - saját tanulságait és híres bölcsek (Lao Ce, Marcus Aurelius, Ralph Waldo Emerson és a többi) idézeteit vegyesen.

 

A művésznőről készített képek mindegyike gyönyörű, öntámogató terápiakánt működhetett megsebzett önbizalma számára (na, de tényleg, akkor most mit szóljunk mi, átlagnők?). A könyv egészének hangulata, gótikus grafikái, a sötét hajú, távolba révedő szépség, akinek kastélya a valóságban is - ismeretlen okból - porig égett, garantálja az erőteljes hangulatot. Ráadásul a könyvben mindenki fekete hajú. Vagy legalábbis sokan.

 

Az az érzésem, maga a kezdőbetűvé csonkított családnév eredete (D mint Drachenberg) és a Los Angeles melletti letelepedést megelőzően kontinenseken át bolyongó szülők, nagyszülők története sem érdektelen, de ez a mexikói határ kietlen pusztáin cseperedő tehetség nem jöhetett csak úgy a semmiből, gyakorlás és szorgalom ide vagy oda. Remélhetőleg Kat egyszer ezt is megírja, és erről tudhatunk majd meg mindent (vagy semmit).