Marina és Szergej Gyacsenko: Andrej és a Föld zarándokai

Marina és Szergej Gyacsenkóval való első találkozásom elég mély nyomokat hagyott bennem: az Alekszandra és a Teremtés növendékei óriási meglepetés volt, olyan olvasmányélmény, amelyet nehezen felejt el az ember. Az említett könyv, valamint az Arszen és a játék hatalma, illetve az Andrej és a Föld zarándokai együtt alkotják a Metamorfózis-trilógiát, de ezen történetek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. A Gyacsenko-házaspár mindhárom regényben a felnőtté válás kérdését járja körül, teszi mindezt hol sci-fi elemekkel, hol mágikus realizmussal megspékelve.

Mostani regényünk főszereplője Andrej, aki a Krokodil becenévre hallgat, és akinek egy teljesen átlagos estén fenekestől felfordul az élete. Éppen hazafele tart, amikor egyik pillanatról a másikra a Galaktikus Migrációs Hivatalban találja magát, ahol közlik vele, hogy jövőbeli énje úgy döntött, egy másik bolygóra kell migrálnia. Két lehetőség közül ő a Raa bolygót választja, amely olyan, mint egy újjáéledt Édenkert: természet és ember itt szoros összefonódásban él. Andrej azonban a bolygóra érkezés után szembesül vele, hogy csak akkor válhat teljes jogú állampolgárrá, ha leteszi a Próbát – minden ellenkező tanács ellenére jelentkezik is rá, és ezzel egy olyan eseménysorozat részévé válik, amely az egész Raa sorsára kihat.

Ami rögtön feltűnhet az olvasónak, hogy amíg a trilógia első két részének főszereplői mind gyerekek még, Andrej a maga 27 évével felnőttnek számít. Ráadásul van egy volt felesége és egy gyermeke is, ám ezek ellenére elég hamar megértjük, hogy Andrej közel sem nőtt még fel. Véleményem szerint a Gyacsenko-házaspár az ő személyében a mai fiatal felnőtteket kívánja bemutatni: mindannyian tapasztalhatjuk, hogy kitolódtak a felnőtté válás határai: 27 évesen még sokan otthon élnek, nincs családjuk, van, aki még az egyetem padjait koptatja. Van, aki tudatosan választja ezt a sorsot, van, akinek pedig egyszerűen csak olyan a személyisége, hogy későn lép bele a felnőtté válás szakaszába.  Andrej inkább az utóbbi kategóriába tartozik: hiába volt a Földön munkája és családja, mégis egy másik bolygóra kellett kerülnie ahhoz, hogy felelősséget tudjon vállalni a tetteiért.

A regény első fele a Próbával ér véget, és szerintem nagyon jól sikerült. Érdekes végigkövetni Andrej kísérleteit arra, hogy jobban megismerje a sorsát és megtalálja a választ arra, vajon jövőbeli énje miért döntött a migráció mellett, miközben pedig be kell illeszkednie egy, a földitől merőben eltérő környezetbe és társadalomba. A vele történtek csúcspontjaként pedig ott a Próba, amely eldönti, méltó-e arra, hogy önálló állampolgár váljon belőle, vagyis hogy felnőjön. A Próbát nem kötelező se a raai polgároknak, se másoknak teljesíteni: dönthetnek úgy, hogy függő helyzetű polgárok maradnak, és vagy egy teljes jogú polgárhoz, vagy az államhoz kötik magukat. Vagyis aki a Raan él, választhat, hogy szeretne-e felnőni, vagy inkább megmarad örök gyermeknek. Gyacsenkóéknál elég egyértelmű, hogy szerintük melyik a helyes választás.

A történet legjobb pillanatai is a Próbához köthetők: a legjobb karakterek, a legizgalmasabb események és az első igazi fordulatok is itt bukkannak fel. Mivel a próbatételek egy szigeten zajlanak és gyerekek a résztvevőik, ezért ez a rész erősen emlékeztet A Legyek Urára, azzal a kivétellel, hogy itt van egy mentor, aki felügyeli az eseményeket. Természetesen, ha minden simán zajlana, és nem lenne semmi furcsaság a Próbán, akkor nem is egy Gyacsenko-regényről beszélnénk. Akárcsak az Alekszandra és a Teremtés növendékei esetében, itt is szép lassan értjük csak meg az események hátterét, a szereplők motivációt – azt kell, hogy mondjam, sajnálom, hogy nem maga a Próba teszi ki a regény egészét, ugyanis erről szívesen olvastam volna még többet.

Miután Andrej túlesik a Próbán, sajnos a regény is lejtmenetbe kezd. Olyan, mintha maguk a szerzők is érezték volna, hogy a történet elért a csúcspontjához, de kellett még valamit írniuk, így gyorsan beleerőltettek egy olyan szálat, amelynek szerintem nem volt túl sok értelme. Ráadásul eddig egy elég szép íve volt a cselekménynek, adottak voltak a kérdések, amelyekre Andrej meg kívánta találni a válaszokat, a végére viszont ezen kérdések java része teljesen elsikkadt, mintha nem is lett volna, a másik részére pedig teljesen homályos válaszokat kapunk. Amíg ez az Alekszandra esetében elgondolkodtatásra késztette az embert, itt inkább frusztráló és idegesítő, egy kihagyott ziccer, amely sokkal jobban is sikerülhetett volna, hiszen a potenciál ott van benne. Mindezek ellenére is úgy gondolom, hogy a Gyacsenko-írópár üde színfolt a sci-fi irodalom egén – remélem, lesz még lehetőségünk olvasni tőlük magyar nyelven.