Főkép

Murakami Harukit a magyar olvasók eddig elsősorban monumentális nagyregények szerzőjeként ismerhették, tavaly év végén azonban végre kézbe vehettük a szerző korai novelláit tartalmazó, angolul több mint húsz éve olvasható Köddé vált elefántot. Nem véletlen, hogy az angol kiadást említem, e kötet esetében ugyanis az tekinthető „eredetinek” – tíz évvel később követte a japán kiadás, mely a maga nemében kuriózum, hisz tartalmaz egy, a szerző által „visszafordított” novellát is (az amerikai folyóirat-megjelenések esetében megszokottnak mondható lerövidítésnek áldozatul esett „Tiroli nadrág” jutott e fura sorsra). Minderről: a válogatás mikéntjéről, a novellák keletkezésének és első megjelenésének körülményeiről, az amerikai publikációs lehetőségekről hosszan mesél a szerző a japán kiadáshoz írt bevezetőjében. Hálásak lehetünk, amiért bekerült a mi kiadásunkba is (nemkülönben az amerikai szerkesztő előszaváért), már csak azért is, mert egy új Murakamit ismerhetünk meg általa: egy fiatal, még bőven az egetrengető világsikerek és Nobel-esélylatolgatások előtt álló, feltörekvő írót, akinek addigi pályája csúcsát jelenti, hogy a The New Yorker felkérte állandó szerzőjének. És aki természetes közegének (még) a novellát tekinti – példaképének pedig azt a Raymond Carvert, akinek műveit korábban japánra fordította.

 

Érdekes hogy épp Carvert… Murakamiról nem elsősorban rá asszociálnánk, pedig a nyugtalanítóan hétköznapi, magányos, kilátástalanságukba csendesen beletörődő sorsok ábrázolása tekintetében valóban nem állnak olyan távol egymástól. És bár eddig egészen más oldaláról ismertük, e novellákban a japán szerző azt is bebizonyítja, hogy ha muszáj, tud ő sűrítve, szavakkal takarékosan bánva is komplex sorsokat felfesteni – ha rosszmájú lennék, írhatnám, hogy tehetné gyakrabban, de az a szomorú igazság, hogy én szeretem olvasni olykor sehova sem vezető többszázoldalas gondolatfolyamait is, szóval tőlem aztán írhat, amennyit csak kedve van. De azért jó tudni, hogy a „látomás” mellett a kisepika megkövetelte mesterségbeli tudás is a kisujjában van.

 

E válogatás tizennyolc novellájának legtöbbje pusztán formailag különbözik a regényektől – a téma gyakorlatilag ugyanaz. Hol is vagyunk pontosan, amikor azt gondoljuk, otthon vagyunk e világban? Vajon ugyanott, ahol a többiek? Vagy mindannyian külön kis világok vagyunk, bármiféle kapcsolat, az átjárás bármilyen lehetősége nélkül? Vajon ez az univerzális magány feloldható valaha? Közel kerülhetünk a másik ember valóságához egy röpke pillanatra akár? S ha igen, mi történik?

 

Ahogy a regényei általában, e novellák is amolyan „semmikülönös” történetek. Egy húg bemutatja bátyjának a jövendőbelijét, mire a báty konstatálja, hogy mennyire más életet élnek ők ketten. Nem változik meg hirtelen, nem értékeli át az életét, nem ébred rá, hogy elvesztegette a fiatalságát és ideje lenne megkomolyodnia – semmi hasonló amerikanizált klisé. Pusztán elénk pakolódik egy szituáció, hogy kiolvasunk-e belőle bármiféle „magyarázatot”, „tanulságot”, vagy egyszerűen hagyjuk magunkat elveszni a jólesően ringató szövegben, csak rajtunk áll. Üdítő, mennyire nem erőlteti ránk a mondanivalóját – épp ezzel éri el, hogy visszafogott, olykor kimért, olykor szinte szertartásos szavai igazán mélyre hatoljanak.

 

Ahogy bemutatja például a „Szendergés” főszereplőjének mindennapjait. Semmi dráma, semmi hatásvadászat, semmi könny – csak az iskolai órarendszerűen koppanó mindennapi teendők és egy rezignált „Ez az én életem”. Rutinszerű, fásult, kiüresedett mindennapokban lézengő szereplők bukkannak fel sorra a lapokon, és bár nem történt velük semmi látványos tragédia, sőt, többnyire jólszituáltak, szép helyen élnek, előttük egy halom lehetőség, az olvasó óhatatlanul felteszi magának a kérdést: hogyan kerültek ide? Épp ide? Vajon ide akartak jutni? És vajon én, az olvasó hova akarok jutni? Akarom én, hogy ilyen életem legyen?

 

Akadnak persze itt is misztikummal szolidan átitatott novellák – de ahogy azt már Murakaminál megszoktuk, a misztikum is csupán egy lehetőség. Lehet, hogy ott van, lehet, hogy nincs. Lehet, hogy mindig is ott volt. Mintha csak egy pillanatra elhúznának egy fátyolszerű függönyt, ami a mi világunkat a másiktól elválasztja – hogy épp mi pottyan át egyikből a másikba abban az egy pillanatban, ki tudhatja… Éppúgy nem tudhatjuk, mi van a fátyol mögött, ahogy nem tudhatjuk, mi van a másik embert fedő „fátyol” mögött. Fátylaink, ha úgy tetszik, álarcaink is világokat választanak el egymástól. Néha fellibbentjük őket, néha kapcsolatokat teremtünk, átlépünk másik világokba, másik valóságokba, néha megízleljük a varázslatot, ami két ember, két világ között létrejöhet – aztán ismét lehull a fátyol, és ott maradunk üres kézzel, kifosztottan, magányosan. És rájövünk, hogy minden kapcsolat csak illúzió – mint a semmiből érkező telefonhívás, melyről soha nem tudhatjuk meg, ki hívott, mit akart, miért és egyáltalán valóban minket akart-e. Vagy csak eltévedt a téridőben, és kikötött egy másik ember fülében.

 

Ahogy írom ezt az ajánlót, szép lassan engem is maga alá temet ez a lassú melankólia, pedig nem feltétlenül kéne… Mert ellentétben a regényekkel, ezek a novellák a maguk módján szórakoztatóak, olykor még viccesek is. Önmagukban olvasva, ha nem törekszünk mindenáron egy „összkép” megfogalmazására, pláne, ha nem pakoljuk őket nagytestvéreik mellé, még csak nem is hagynak maguk után szomorú atmoszférát. Rövidek, kompaktak, élvezetesek – ilyesformán tökéletesen alkalmasak lehetnek a szerzővel való ismerkedésre. A rajongók pedig úgyis elolvassák, és továbbgondolják. Mert mi már csak ilyenek vagyunk…