Főkép

Az előző rész kapcsán már kifejtettem abbéli meggyőződésemet, miszerint A perpatvar sokkal inkább a felnőtteknek szól, mintsem a gyerekeknek. Nos, a nemzetközi helyzet fokozódik, mi pedig egy lépéssel még közelebb kerülünk a korhatáros tartalomhoz – bármennyire furcsa is ezt leírnom egy Asterix-képregény kapcsán.

 

De ha csak azt veszem figyelembe, mik történnek Gracchus Retrovirus kormányzó pincéjében, akkor bizony fél kézzel eltakarom gyermekem mindkét szemét, ellenkező esetben olyan kérdésekre kell válaszolnom, amelyekre nincs egyszerű, vagy korhatármentes mondanivalóm. Elvégre egy orgiát nehéz lenne cserkészgyűlésnek beállítani, még jó, hogy a pikánsabb jelenetek kimaradtak az ábrázolásból. Ugyanígy a dekadens szóval is meggyűlne a bajom, amit mondjuk már régi ismerősként üdvözölhetünk, hiszen az olimpia kapcsán már felmerült. Azért amikor lelki szemeim előtt felbukkan egy dekadens fogmosásra igyekvő lurkó képe – de ezt inkább hagyjuk.

 

Szóval ez a történet cseppet sem kissrácoknak szánt képsorokkal kezdődik, és bizony azt kell mondjam, hogy később sem megy lentebb a korhatár, mert elérkezünk egy gyilkossági kísérlethez. Oké, tudom, a sorozatban végig ütik-vágják egymás a felek, s akkora pofonok repkednek a levegőben, hogy nincs ember, aki ép bőrrel túlélné – de ez egy képregény, ahol a túlzás bizonyos fokig elvárás, miként Obelix étvágyán, vagy Hangjanix énektehetségén sem szörnyülködünk, hanem kacagunk. Azonban eddig arra még nem volt példa, hogy valakit előre megfontolt szándékkal megmérgezzenek, mi pedig azt nézzük, miként haldoklik. Az ehhez szükséges komor hangulat sem jellemezte korábban a szerzőpárost, komolyan nem értem, mi késztette őket erre a lépésre. Az talán kicsit enyhíti a helyzet komorságát, hogy akárcsak a magyarul meg nem jelent Tintin Tibetben című epizódban, az elnyomottnak kell megmentenie az elnyomót: ott egy kínait kerestünk a Himalájában, itt pedig egy elnyomott gall igyekszik meggyógyítani a római hivatalnokot.

 

Félreértés ne essék, imádom ezt a részt, mert a fentieken kívül tele van remek poénokkal, jelenetekkel. Például a felvonultatott korabeli orvosok legalább annyira tűnnek sarlatánnak, mint a kora középkori társaik, a beszélgetésükön pedig csak nevetni lehet. Vagy nézzük a nyitó oldalon látható pajzshordozós jelenetsort, ami egyértelműen ott van a legjobb három Asterix nyitás között, legalábbis ami eddig megjelent 2010 óta. Mindezek tetejébe pedig ott vannak a helvétek, furcsa szokásaikkal és a gall vérmérséklethez képest sokkal nyugisabb életvitellel. Mivel a terjedelem csekély, így csak a bankok, a helvét órák, a havasi gyopár és a sajtok kerülnek említésre, de ez is bőven elegendő, hogy tényleg külhonban érezzük magunkat, és fogalmat alkossunk a hegyek között élők másságáról.

 

Bár nem svájci sajátosság, azért nem mehetek el szó nélkül a korabeli ENSZ, vagy talán a Népszövetség mellett. A világ vezetői a jelek szerint már Caesar idején sem voltak restek, és ha lehetőségük adódott, bizony elzarándokoltak a helvétekhez, ahol tartalmas szónoklatokkal igyekeztek meggyőzni kartársaikat valami homályos célról. Brutális, akárcsak a kakukkos homokóra. A történetben elrejtett egyéb utalásokkal Bayer Antal utószava foglalkozik részletesebben, szokás szerint pluszt adva a történethez, így ezekkel nem foglalkozom. A fordítására egyetlen rossz szavam sem lehet, gond nélkül hozza a korábban megszokott színvonalat; ez persze egyúttal azt is jelenti, hogy az újvidéki humorbombákat felesleges keresni – de ezt szerintem már mindenki megszokta így a 16. kötet táján.

 

Búcsúzóul azt kívánom, hogy a Móra vigye végig a sorozatot, és mi végre ebben az újraszínezett verzióban, szöveghű fordításban élvezhessük ezt a képregényes alapvetést.