Főkép Kezdésként kézbe vettem az újvidéki verziót, ami ugye évtizedekkel korábban látott napvilágot az Asterix szórakoztató füzetek sorozatban. Majd rögtön utána a 2012-es kiadást – és bizony percekig csak tátogtam, mint egy eladásra váró ponty a hetipiacon. Egyszerűen nem értettem, hogy a pikulába kedveltem olyannyira annak idején ezt képregényt, amikor ilyen borzasztó kivitelben rakták elém. Vagy az eltelt évek alatt a nyomdafesték ennyire megfakult volna? Bár a színezéssel igazából nincs bajom, szódával elmegy, ellenben a beírás, na az valami borzalom. Pedig határozottan emlékszem, annak idején kifejezetten szerettem a sorozatot, minden hónapban vártam, mikor bukkan fel az újságosbódé ablakában a legfrissebb szám.
 
Amikor valamikor év elején kiderült, hogy a sorozat 7. része után a 12. következik, elsőre nem egészen értettem, miért és hogyan, de Bayer Antal felvilágosított, hogy minden az olimpia miatt van. Ami így utólag teljesen érthető, hiszen van annál jobb reklám, mint egy hús-vér olimpia mellé letenni a képregényes változatot? Ráadásul ugye közös vonása mindkét rendezvénynek (mármint a valódi és rajzolt rendezvénynek), hogy a nagyhatalmak, illetve a honi pálya előnyét élvező hazaiakkal szemben kell diadalmaskodnia egy kis népnek (no meg a doppingolás is problémát jelent mindkét helyen). Azért jó lesz, ha visszatérünk az eredeti időrendhez, és hőseink Britanniába utaznak.
 
De térjünk vissza az olimpiai kalandhoz, ami némileg tágítja Asterix univerzumát. Rögtön ott van a nyitó oldal, amelyen új szereplő bukkan fel: Sokadikix, aki nevének megfelelően kifejezetten idős bácsika, állandóan bottal és görbe háttal járkál, szerepe szerint a kisebbségben lévő időseket képviseli a faluban. Szereti a szép lányokat (feleségével későbbi történetekben találkozunk majd), és határozott elképzelése van az öregek jogairól, s több alkalommal nyúlfarknyi (egy-két kocka) lehetőséget kap nézetei terjesztésére. Üde színfoltot jelent a faluban, csak dicsérni tudom a szerződtetését. Obelix ebe, Ideafix jelenléte annyira természetes, hogy nehéz elképzelni az első füzeteket, amiben nem szerepelt. De ugyanilyen visszatérő elemnek számítanak a kalózok, akik a szokásos színvonalon hozzák epizodista mivoltukat. Emlékeim szerint az is újdonságnak számít, hogy hőseink, amikor a szükség úgy hozza, fennen hangoztatják római mivoltukat – elvégre Caesar minden gallt leigázott.
 
A történet egyébként tele van furcsaságokkal, ritka jelenetekkel. Ilyen például, amikor a falu férfilakossága Pireusz kikötőjét elhagyva kocsira száll és mindenki teli torokból énekel. Nem emlékszem hasonlóra a sorozatban! Ráadásul külön pikantériája az eseménynek, hogy a képen nem látjuk Hangjanix bárdot, úgy tűnik, ő nem kedveli a csoportos előadást (jut eszembe, a búcsúest a gályán is hasonló eseménynek számít). Vagy ott van a 31. oldal első kockája, melynek bal oldalán egy vitatkozó pár látható, a téma nyilvánvalóan a sportbalesetek megítélése. Hasonlóképp időtlen jelenet az is, amikor a falubeliek felkeresik az Akropoliszt, és jól nevelt turisták módjára szuvenírekkel a hónuk alatt indulnak tovább. Aztán ott van a görög táncest, ami a jelek szerint már kétezer évvel ezelőtt is turistalátványosságnak számított. Galljaink tényleg nem hagynak ki egyetlen alkalmat sem a mulatozásra.
 
A történet nem csak arra ad alkalmat a szerzőpárosnak, hogy a görög sajátosságokon élcelődjön vizuálisan és szövegileg, hanem az olimpiával kapcsolatban is megdolgoztatják a rekeszizmainkat. Ahogyan például a görög atléták fellázadnak, és beállnak a dekadensek közé, az valami fenomenális, de hasonlóképpen emlékezetesek a görög szereplők nevei. Természetesen a lényeg ezúttal is a gallokon van, akik nem csak a vidéki emberek józanságával szórakoznak a civilizált világon, hanem értékeikre büszkén vesznek részt a megmérettetésen. A korábbi részekhez hasonlóan az olimpiai játékok is átestek egy alapos ráncfelvarráson, legalábbis ami a színezést illeti. Jobban kidolgozott hátterek, részletesebben kiszínezett szereplők, a magyar beírás pedig a korábbihoz képest csúcsminőség, a görög szövegek pedig kifejezetten korhűre sikerültek, a görög nyelvű füzetek nem néznek ki ilyen jól. Az olimpiai történet a sorozat legjobbjai közé tartozik, érezhető az alkotók lelkesedése, sziporkázása, szemlátomást nem fukarkodnak a poénokkal, de mindez nem válik öncélúvá.