Főkép

Nem is olyan rég olvastam Krusovszky Dénes novellafüzérét, és azon elmélkedtem, hogy miért akarna bárki is felnőni, miért akarna bárki is fiúból férfivá válni – elvégre az olyan sok felelősséggel, nehéz döntéssel és komolysággal jár. Erre most olvasom Philip Roth közel fél évszázaddal korábban írt regényét, A Portnoy-kórt, és újra ez bukkan elő, csak ezúttal pont fordítva: miért ne akarna bárki is felnőni? A szülők által „sújtott” gyerekkor után Alexander Portnoy menekülne a szabad életbe, menekülne anyja és apja elől, a sok emlék, frusztráció, rákényszerített viselkedés- és magatartásforma elől, ám folyamatosan visszahúzzák: nem tud szabadulni első két évtizedének árnyaitól, újra és újra „visszaesik” a gyerekkorba, akármennyire is menekülne. Ez pedig megfertőzi emberi kapcsolatait, elsősorban a nőkkel – hiszen Alex sem szeretne mást, csak találni egy kedves, szép feleséget, aki még az ágyban is jó. És lehetőleg legyen szőke, mert az annyira sikszés.

 

Alexander Portnoy ugyanis zsidó – ennek az identitásnak minden előnyével és hátrányával. A nagy, kampós orr, a „gyapjas” haj, a jellegzetes név mind-mind árulkodik Alex származásáról, ám ami még ennél is rosszabb, a zsidó szülők által rákényszerített és elfogadott viselkedést nem tudja soha levetkőzni. Ő akkor is jó és rendes fiú marad, ha minden kötél szakad. Segít másoknak, nem vét a kóser étkezés elveivel szemben, szorgalmasan tanul, egyetemre jár, rendes zsidó lányt vesz el, és így tovább: belenevelték, hogy a megfelelő elveknek megfelelően éljen. Nem mintha megkérdezte volna bárki is a véleményét erről – persze akkor is valószínűleg beleegyezett volna, elvégre ő a Mama kicsi fia, aki mindig és minden körülmény között jól viselkedik. Csak ahogy telnek és múlnak az évek, egyre inkább előtörnek belőle a korábban elfojtott gondolatok: amik természetesen bűnösek.

 

Mert hát mi más is lenne, ha az ember fia rósejbnit akarna enni, ha netalán arra vágyna, hogy ússzon egy jót a medencében (ahol persze mindenféle betegséget lehet elkapni), vagy esetleg ellenálljon az állandósult szülői szigornak? És mi van a szexualitással? Az természetesen tilos. Bűnös. Elvetendő. Alex tinédzserkorának nagyobbik felét üres mosdókban történő félperces maszturbálásokkal tölti, rettegve a lebukástól – és feltüzelve a bűnösség érzete által. Alex minden jólneveltsége mögött ugyanis egy adagnyi frusztráció bújik meg, aminek néha muszáj kitörnie, ha nem akar teljesen megőrülni. Miközben a szülei (főleg az édesanyja) rátelepszik, megfojtja, neki pedig nem marad más, mint a lopott félpercek – és vele a tudat, hogy megint olyat tett, amit nem tudnának elviselni a szülei. Későbbi életében is ez válik meghatározóvá: nem bír komoly érzelmekkel viszonyulni a rendes lányok iránt, őt a perverz, sérült, beteg lányok izgatják: akikkel bűnösnek érezheti magát. Akiktől az édesanyja biztosan idegrohamot kapna. Amitől az édesapja székrekedése még nagyobb méreteket öltene.

 

Nem mintha a szülei tudatosan vonnák ennyire a hálójukba a fiukat. A Portnoy-család idősebb tagjai természetesen csak jót akarnak a gyereküknek: hogy rendes zsidó férfi legyen belőle, aki többet ér el az életben, mint a szülei, és akire büszkék lehetnek. Ezért csak nem olyan nagy kérés, hogy megfogadja a tanácsukat, ugye? Pedig épp ellenkezőleg: pont ezzel teszik tönkre Alexet. Olyan traumákat okoznak neki, amiből soha nem tud kikeveredni – csak menekülni, a szexuális perverziókba, a kurvákhoz, a bűnös nőkhöz. Freud büszke lenne: Alex esete szinte példaértékű az ösztön-én elnyomásában, anyjához és a nőkhöz való kapcsolata már-már kiált az elemzésért – valószínűleg ezért is meséli el egész élettörténetét egy Spielvogel nevű doktornak, ezért esik egyre inkább a kilátástalanság és a reményvesztettség egyre mélyebb mocsarába, ahogy kiönti a lelkét a doktornak. Hátha majd ő megoldást tud találni a problémáira.

 

Pedig ezekre a problémákra nincs megoldás – vagy legalábbis nem így. Attól biztosan nem jut előrébb, hogy még jobban visszaszorítja a felgyülemlett feszültséget, Alex ugyanis nem bűnös akar lenni: egyszerűen csak nem tudja elfogadni, hogy amíg neki jófiú módjára kell viselkednie, addig látszólag a rossz emberek megkapnak mindent, amit ő szeretne. Végtelenül dühíti, hogy még a bűnösök is elérhetnek valamit az életben. Philip Roth, a maga szintén erős elfojtásokkal küzdő zsidóságában pedig egyetért vele: szőke goj-lányok által uralt regénye maga a színtiszta freudista önelemzés, tele szexuális elfojtással, anya-komplexussal és némi Woody Allen-i iróniával. Olvasása nemcsak zsidóknak és a szülők miatt megfulladóknak ajánlott, de mindenkinek, aki le szeretne ereszkedni kicsit a lélek mélységeibe, lehetőleg szórakoztatóbb formában az átlagos depressziónál. Közben hátha kicsit tanulunk is valamit magunkról…