Főkép

A lassan a folklorizálódás útjára lépő, tíz évvel ezelőtti „legendás” Sportszigetes koncert után bő 10 évvel csütörtökön ismét színpadra lépett hazánkban a 2000-es évek egyik legismertebb extrém metal bandája, a Slipknot. Az akkori fellépés kultikus státuszát erősen mutatja, hogy buliról szinte minden, a metalzene iránt érdeklődőnek van valamilyen sztorija, mondjuk, hogy hogyan taposták/verték meg, hogyan csaptak össze előtte a skinheadek a punkokkal, vagy hány embert késeltek meg (persze ezek is jobbára népmesei számok, először hét, majd kilenc, mostanában tizenkettő az áldozatok száma) a szeme láttára. Ezek után természetesen KI IS TILTOTTÁK (!!) a zenekart az országból, és csak most, egy évtizeddel később léphettek újra magyar földre, miután LEJÁRT a távoltartási végzésük. LÓL. Ennyiből is lejöhet bárki számára, hogy az amerikai kilenceknek (akik mára összesen heten maradtak két session zenésszel) nem kell a szomszédba menni a káoszért meg a cirkuszért, és valóban, mindkettőből kaptunk rendesen a mostani szeánszon is. De ennyire azért ne rohanjunk előre, mert az újkori Kiss fellépéséig még történt egy és más.

 

Először is a jött a megdöbbenés, hogy mennyien kíváncsiak a bandára. Persze tíz év hosszú idő, és ez eléggé éhessé teheti a rajongókat, de itt azért bőven voltak joviális inges csávók meg az irodából kiszakadt lányok a vegyvédelmi ruhában és bohócmaszkban rohangáló keményvonalas arcok között. A Slipknotnak tehát még most is komoly tömegindító ereje van, ami nem korlátozódik a szigorúan vett metal táborra, hanem úgy általában a mainstream közönséget is megmozgatja. Jó, mondjuk ki ne halt volna meg a tornatermi gimidiszkókban a „Wait and Bleed”-re (ami sajnos idén kimaradt a setlistből) egy estén akár többször is? Bár az előzenekar King 810-en még kis túlzással csak lézengtek az emberek, a Slipknot berobbanásakor már tényleg csontra megtelt az Aréna, ezt pedig a Rammsteinen kívül manapság elég kevés metal és rockbanda tudja elérni ebben az országban.

 

A letisztult és nagyon látványos színpadképpel nyomuló nyitóbanda amúgy tisztességesen tette a dolgát, az énekes David Gunn őrjöngött, a hangszerek pedig őröltek és horzsoltak, ahogy kell, de összességében a King 810 azért mégiscsak inkább fárasztó volt, mint lehengerlő. Zsigeri energia van bennük, az biztos, de ez a kőtufa disszonáns gyalulás egy idő után elfárad. El lehetett bólogatni rájuk egy korsó tőgymeleg Borsodi mellett, de az 50 perces játékidőt túlzásnak éreztem, főleg, hogy Gunnon kívül a többiek inkább csak sterilen kaszáltak, míg az énekes tényleg apait-anyait beleadott.

 

A nyitóblokk végén aztán felkerült a függöny, és a háttérben elkezdték építeni a Slipknot többemeletes díszletét, ami engem leginkább a Kiss Psycho Circusának képi világára, meg persze az Iron Maidenre emlékeztetett a kissé idétlen ördögfejjel meg a sok sárga villanykörtével. Ezt a két bandát a Slipknottal kapcsolatban emlegetni amúgy sem hülyeség, mert az előbbitől a shock rock elemeket (jelmez, maszk, perszónák), utóbbitól pedig a teatralitást tanulhatták el Corey Taylorék. Nem szégyen ez, az embereknek cirkusz kell, paráztatós bohóccal, színre fújt sátánfejjel meg csontzenével, ami pontban kilenc húszkor meg is szólalt. Nem bízták a véletlenre a setlistet, a The Gray Chapter „Sarcastrophe”-ja után egyből belecsaptak a „The Heretic Anthem” – „My Plague” kettősbe, amire aztán beindult a totális őrület. A galléros pólós csávók itt már csak kamilláztak, és nem győzték bevédeni a velük érkező Timiket és Petrákat az eszelősen mosholó őrültektől.

 

Ezt követően csúcspontokat már nehéz kiemelni egy csak csúcspontokkal operáló koncertből, de azért az újlemezes „The Devil in I” eléggé odavágott (lángoszlop, forgó perkapult persze kellett ide is), az „Opium of the People” nem várt meglepetést okozott, a „Before I Forget” (személyes kedvenc) – „Duality” – „The Blister Exists” – „Spit It Out” kvartett meg mindenkit taccsra tett. A „Blister Exists”-ben a pergőszólókat képtelenség volt libabőrözés nélkül végighallgatni, a „Spit It Out” közben pedig végre sikerült szinte mindenkinek leguggolnia az Arénában (ez 10 éve nem jött össze), úgyhogy már csak a gyilkos „Custer” kellett a boldog véghez. Erre persze rádobták még a „(sic)”, „People=Shit” és „Surfacing” triót is ráadásnak, hogy aki eddig nem veszítette el teljesen az agyát, az a végére még biztosan megtegye. A bulinak amúgy tényleg nagy lehetett a veszteséglistája a közönség részéről, mert kifelé menet legalább három összetört telefont, egy fél pár kesztyűt meg két cipőt is láttam (épp hogy műláb meg használt koporsó nem volt). Zeneileg és hangzásilag is eléggé csúcsra volt járatva az este, Corey Taylor meg hozta a tőle várható magas színvonalat (mondjuk főleg énekileg, mert a közönséggel való kapcsolattartás kb. kimerült a „Make some FUKKIN noise Budapest!!” vég nélküli ismételgetésében).

 

Meg kell mondanom, én összességében baromi jól szórakoztam, és szerintem így volt ezzel mindenki más is, aki a helyén tudja kezelni az egész Slipknot jelenséget. Nem ők a világ legkeményebb, legbrutálisabb bandája (bármennyire is szeretnék ezt a látszatot kelteni), és manapság már nem is igazán fontosak vagy újítóak, de tudják azt, hogy mi az ilyenfajta arénametal lényege: a tömény, magas szintű szórakoztatás. A Slipknot, tetszik vagy nem, a 21-ik század Iron Maidene, akiktől elvárható, hogy száz százalékos, vegytiszta bulit nyújtsanak estéről estére. És itt mi pont ezt kaptuk tőlük. Se többet, se kevesebbet.