Slipknot: .5: The Gray Chapter (CD)

Nem vagyok fanatikus rajongója a csapatnak, ezt talán érdemes az elején kiemelni (sem a dalszövegeikkel nem tudok azonosulni, sem az nem fordult meg még a fejemben, hogy megnézem őket élőben: ugyan látványos show-t csinálnak, de maszkban nem lehet rendesen énekelni és a többi tag is inkább csak cirkuszi produkciónak tűnik). Számomra onnantól szállítanak hallgatható és fogyasztható zenét, amikor az ősfanok szemében „eladták magukat”, vagyis amikor elkezdték kihasználni az aranytorkú énekesük, Corey Taylor hangi adottságait, és engedték a tiszta, dallamos ének megjelenését is a dalokban, tehát úgy nagyjából a hármas lemezük óta.

 

Minden egyes Slipknot lemez megjelenése, illetve az azt követő turné után megkérdőjeleződik a banda sorsa, hogy egyáltalán lesz-e még valamikor folytatás. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, ez rendszerint megtörténik, hiszen ez már az ötödik stúdióalbumuk. Ők azon kevés zenekar közé tartoznak, akik nyíltan vállalják, hogy nem feltétlenül puszipajtások és járnak össze egymással a szabadidejükben. Ellentétben sok más csapattal, akik kifelé mindig mutatják a közös nevezőt és hatalmas barátságot, aztán idővel kiderül, hogy mindaz csak a külvilágnak szólt, valójában nem annyira rózsásak a belső viszonyok.

 

Az új lemez megírásakor hatványozottan hátrányos helyzetbe került a Slipknot, ugyanis elhunyt a basszusgitárosuk, Paul Grey (akiről megemlékeznek az album címében), valamint kilépett/kirúgták a dobost, Joey Jordisont is. Sosem egyszerű egy-egy ilyen esemény, nemhogy egyszerre a kettő, illetve a dolog pikantériáját még az is adja, hogy ezen két tag igen aktívan kivette a részét a szerzemények megkomponálásában, így ezt a megtisztelő feladatot szinte egyedül kellett megoldania Jim Root gitárosnak (akit pedig a lemez megírása közben telefonon rúgtak ki a Stone Sour-ból, ahol szintén Corey az énekes.), úgyhogy ilyen előzmények után talán senki sem várhatta azt, hogy könnyű hallgatnivaló lesz az új lemez.

 

Bevallom én egy picit beleestem abba a csapdába, hogy ezekbe nem gondoltam bele, és emiatt az első két hallgatásnál nem is mondott semmit az album, nem találtam benne kapaszkodót, csak egy tömény masszának tűnt. Majd egyszercsak megadta magát…

 

Az első klipes dal, egy viszonylag visszafogott – mármint az ő szintjükön – sláger, nagyon beteg, 18+ klippel.

 

 

A lemezt indító „XIX” inkább amolyan intróféleség, viszont annál azért több, mert némi ének is van benne, viszont ahhoz kevés, hogy teljes értékű számnak lehessen tekinteni. Ezután szerintem a csapat el is követett egy szerkesztési hibát, ugyanis ahelyett, hogy egy azonnal berobbanó, cséplő darabbal folytatnák, inkább a „Sarcastrophe”-ra esett a választásuk, amelynek viszont van egy egyperces bevezetője: persze utána kíméletlenül pusztít, de kár volt mégis, mert így elmaradt a hatásos kezdés. Ehelyett lehetett volna például odatenni az „AOV”-t, amely egy igazi energiabomba, de van benne tiszta ének is. Nem is akármilyen, a lemez egyik legjobbja!

 

A „Killpop” a balladisztikus, már-már pop dal, de a jobbik fajtából. minimális üvöltözéssel. Nagyon bírom még a „Skeptic” darálását is, végre megint hallható rendes, a klasszikus nu-metal időket idéző scratchelést is. Nem is olyan régen a „Lech”-re azt mondtam volna, hogy egy üresjárat, mert kissé értelmetlen zúzásnak tűnt, de mára már bőven elmozdult nálam a „hallgathatatlan” kategóriából – gyanítom a banda első két lemezéért rajongó, és azokat visszasíró fanatikusok szívesen fogják pörgetni ezt a szerzeményt is.

 

Igazság szerint a lemez pozitív megítélésében nagy segítség volt, illetve a fordulatot is meghozta nálam a „Goodbye”, amely tényleg egy lírikus darab, és a szóló után Corey akkorát énekel, hogy csakis elismerően lehet rá bólogatni. Igaz, azt nem feltétlenül értem, hogy miért kellett a végét úgy szétkalapálni, de valamivel mégiscsak meg kellett ágyazni a durva „Nomadic”-nak. Ezt a nyitóriffet hallgatva feltűnt, hogy kicsit talán sokat pöröghetett abban az időben a Dream Theater „Nightmare To Remember”-je a lejátszókban, de ami ennél fontosabb, hogy a lemez másik orbitálisan nagy refrénje ebben hallható.

 

A „The One That Kills The Least” egészen lebegősen, rockosan indul, aztán egy gyors váltással máris bedurvulnak a srácok, hogy a refrénre újra lehiggadjanak. A „Custer” újfent idézi a régi időket, kicsit kisujjból kirázott aprítás, de jót lehet rá őrjöngeni.

 

 

A „Be Prepared For Hell” inkább csak egy felvezetése a „The Negative One”-nak, amely miatt megint örömtáncot fognak járni a hardcore-fanok, tiszta ének még csak véletlenül sincs benne, kicsit punkos őrlés, hörgés-üvöltés, tehát nem éppen a rádióadókat célozták meg vele. A záró „If Rain Is What You Want” balladisztikus percei nem a legtökéletesebbek, ugyanis írtak ők már ennél sokkal jobb lassú dalt, mint például a „Vermillion” vagy a „Snuff”, viszont a dal második felénél, amikor nemcsak zajok, hanem a teljes zenekar kap szerepet, máris szebb az összkép, és egészen hallgathatóvá válik – bár negédesnek azért nem nevezném.

 

A lemez a Billboard lemezeladási listájának élén nyitott, ezzel folytatva az előző albummal megkezdett utat, igaz az eladási példányszámot tekintve volt egy jelentősebb visszaesés, hiszen az anno 239 ezerrel indított, míg ez, hat évvel később csak 132 ezres számot tudott produkálni a megjelenés hetébeni. Hellyel-közzel lehet magyarázni ezt a csökkenést a zeneipar és CD-eladások mai, siralmas helyzetével. Sokkal inkább ezzel, mint mondjuk a Nickelback esetében, amikor három évnyi kihagyás után estek vissza a mutatószámok az idei albumnál 227 ezerről kb. 80 ezerre.

 

Nem adja magát meg azonnal a lemez, kell neki elegendő időt hagyni, hogy beérjen, viszont nagyon megéri kivárni. A banda első lemezeit visszakövetelő szimpatizánsokat ismét nem szolgálták ki, viszont akik szeretik a csapat dallamos és vad oldalát is egyszerre, azok bizony új kedvencet avathatnak az ötödik lemezzel.

 

Az együttes tagjai:

Corey Taylor – ének

Mick Thomson – gitár, basszusgitár

Shawn "Clown" Crahan – ütős hangszerek, vokál

Craig "133" Jones – sampler, effektek

Jim Root – gitár, basszusgitár

Chris Fehn – ütős hangszerek, vokál

Sid Wilson – DJ

Donnie Steele – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

01. XIX

02. Sarcastrophe

03. AOV

04. The Devil in I

05. Killpop

06. Skeptic

07. Lech

08. Goodbye

09. Nomadic

10. The One That Kills the Least

11. Custer

12. Be Prepared for Hell

13. The Negative One

14. If Rain Is What You Want

 

Diszkográfia:

Mate. Feed. Kill. Repeat (1996) demó

Slipknot Demo (1998) demó

Slipknot (1999)

Welcome to Our Neighborhood (1999) DVD

Iowa (2001)

Disasterpieces (2002)

Vol. 3: The Subliminal Verses (2004)

9.0: Live (2005) koncert

Voliminal: Inside the Nine (2006) DVD

All Hope Is Gone (2008)

Antennas To Hell (2010) válogatás

.5: The Gray Chapter (2014)