Főkép

„A tompa, ritmusos csobbanások, melyek felverték álmából Karen Welfordot, a kert úszómedence felőli végéből érkeztek, amely még mindig kora reggeli ködbe burkolózott. Karen hirtelen riadt fel, verítékező homlokkal, de megkönnyebbült, amikor kinyújtotta a karját, és rájött, hogy egyedül van az ágyban.”

 

A remek felütés magában foglalja egy megnyugtató reggel hangjait, fényeit, ugyanakkor elülteti bennünk a kételyt azzal kapcsolatban, hogy ez vajon a valóság, avagy csupán a látszat, ami ugyebár gyakran csal. Mert hát milyen már, hogy a nő attól könnyebbül meg álmából felriadva, hogy egyedül van az ágyban? És vajon miért nyugtatja ez meg? Ha ugyanis rosszat álmodott, éppen ellenkezőleg kéne éreznie. Ha meg rosszat tett, nem kéne megnyugodnia ettől. De persze ha vele történt valami szörnyűséges, akár most, akár korábban, akkor teljesen természetes a reakciója. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben tovább olvastam Tom és Karen Welford reggelének történetét.

 

A reggel látszólag, külső, felületes szemlélő számára akár idillikus, már-már irigylésre méltó is lehetne, de aki egy kicsit is odafigyel, az nagyjából a saját bőrén érzi a feszültséget, ami ott szikrázik a levegőben. Számomra egyértelmű volt, hogy valami nagyon nem stimmel, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Aztán ahogy haladunk a történetben, úgy derül ki egyre több részlet, úgy növekszik a feszültség, vele együtt az elvárás, hogy történjen már valami, amitől kibillen a feszültségmérő mutatója, de nem, csak szépen lassan kúszik felfelé, egyre több kérdést és bizonytalanságot generálva az olvasóban. Hiányoznak a menet közbeni szikrák, az apró kisülések, a pattogás, nő viszont a nyugtalanság, a bizonytalanság azt illetően, hogy akkor most ki is ténylegesen az áldozat: Tom, akik totális uralmat akar gyakorolni a környezete, különösen a felesége fölött; Karen, aki folyamatos lelki terrornak és vad szexuális játékoknak van kitéve; vagy a kis Ned, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva nem hajlandó megszólalni. És mi a helyzet a dadussal?

 

A menet közben képbe kerülő szereplők, pl. az uzsorás, a magánnyomozó vagy éppen a szerető, na meg a tetemes mennyiségű pénz, ami szintén felbukkan, nem igazán azt a célt szolgálják, hogy tisztuljon a kép, sokkal inkább csak megkavarják a dolgokat, ami egyértelműen színezi, árnyalja a képet, mégpedig szemmel láthatóan tudatosan. És éppen ez az, ami bizonyítja, hogy az egyébként ismeretterjesztő műveiről ismert szerzőnek ebben a közegben is van keresni valója, csakhogy ez számomra kevés ahhoz, hogy igazán komolyan tudjam venni, legalábbis a thrilleren belül, mert a műfajjal kapcsolatos legfontosabb elvárásomnak nem tudott eleget tenni: nem tudott meglepni. Sőt, igazán figyelemre méltó karaktert sem kaptam, senki olyan nem volt, aki maradandó nyomot hagyott volna bennem: hiányzott az, hogy akit utálok, azt nagyon tudjam, akiért meg izgulni lehetne, azért képes is legyek, ha nem is izgulni, de legalább aggódni.

 

Persze az is lehet, hogy csak az én ingerküszöbömmel van a baj, amit készséggel elismerek, hiszen eddigi életem során töménytelen mennyiségű thrillert olvastam, így szerintem egészen komoly viszonyításai alappal rendelkezem. De az is lehet, hogy nem ez a probléma, hanem az, hogy olvasás közben folyamatosan vártam valamit, valami erőset, ütőset, valamit, ami ha gyomorszájon nem is vág, de legalább kibillent az egyensúlyomból, és ezt nem kaptam meg. Kaptam viszont egy tisztességesen összerakott, átlagos történetet, ami lehet, hogy a műfajjal éppen most ismerkedőknek tökéletes választás, én viszont nem vagyok meggyőződve arról, hogy a harmadik Charles Maclean regénynek is esélyt fogok adni, hacsak nem történik addig valami, ami megváltoztatná a véleményemet…