Patrick Süskind: A mélység kényszere

Három elbeszélés és egy elmélkedés – írja a kötet alcíme. Patrick Süskind, a Parfüm, A galamb és a Sommer úr története szerzője soha nem többszázoldalas nagyregényeiről volt híres, de ez a tömörség, ami e négy szösszenetből árad, még tőle is meglepő. Eme szellősen szedett száz oldal négy kompakt kis esszét rejt, melyek mindegyike a Süskind korábbi műveiből is ismerős témákra fűzhető fel – avagy micsoda mélységek, milyen álmok, vágyak, kényszerek, mániák, félelmek rejtőzhetnek a létező leghétköznapibb tetteink mögött is. S vajon mivégre? Miért tápláljuk őket, adjuk át magunkat nekik, hajszoljuk bele magunkat a lehető legképtelenebb helyzetekbe értük? A válasz egyszerű: mert emberek vagyunk. Gyarlók, gyávák, álmodozók, mániásak, szenvedélyesek és kiszámíthatatlanok. Olykor elmegyünk a végsőkig, nem törődve a minket körülvevő világgal, hajtjuk az igazunkat, még ha mindenki bolondnak néz is minket – olykor meg a legkisebb ellenállás láttán feladjuk és mindent eldobunk magunktól.

„A mélység kényszere” főszereplője például utóbbi csoportba tartozik. A feltörekvő grafikusnőre korai kiállítása alapján akár még fényes karrier is várhatna, ha nem venné annyira szívére egy vitriolos tollú kritikus bírálatát – ám szívére veszi. Hogy mennyire, annak felderítését bízzuk az olvasóra, elégedjünk meg annyival, hogy a kritikus második cikkén át Süskind nem kevésbé vitriolos kritikáját adja a mai ízlésformálóknak és a művészetkritikának úgy általában – nem utolsó sorban jóízű figyelmeztetést ad feltörekvő művészeknek: csak ne vegyük magunkat olyan véresen komolyan… Nyolc oldalnyi könnyedség az egész, mégis kezébe adnám a körülöttem lébecoló kritikusoknak és fiatal avagy kevésbé fiatal művészpalántáknak – ha nem is találják feltétlenül tanulságosnak, legalább szórakoznak egy jót.

A „Viadal” középpontjában mondhatni a másik véglet, a nyerőszériájába már belefáradt öreg sakkmester áll, aki titkon alig várja, hogy végre valaki legyőzze. Sosem olvastam még ilyen izgalmas leírást egy sakkpartiról (jó, elismerem, valószínűleg sosem olvastam még sakkparti-leírást) – igazi idegek harca, gigászok küzdelme egy alkonyba burkolózó parkban, vérmes remények összecsapása, generációk egymásnak feszülése. Ha az előző elbeszélés művészpalánták kezébe való, ez leginkább hivatásukban/szakmájukban/hobbijukban megfáradt nagymestereknek: tudni kell, mikor érdemes abbahagyni. Lehet, hogy nem jön senki, nem dönti le senki a szobrunkat, lehet, hogy még nem kell, de ha már nem okoz élvezetet, nem okoz semmit, csak megszokás, nyűg, magunkkal szembeni elvárás, akkor le kell tenni – tollat, ecsetet, sakkbábut egyaránt. Az ember ne legyen a saját szobra.

Pláne ne kövüljön meg még életében, ahogy a „Mussard mester testamentuma hőse” – aki olyan egetrengető tudományos felismerést tesz, amibe szó szerint belekövül. Kacagtató, már-már fantasztikus elemekkel operáló történetében Süskind egy harmadik, nagyon is tipikus „jelenséget” vesz górcső alá – a felfedezésükbe belebolonduló, azt cáfoló tényekre olykor fittyet hányó, saját igazukhoz a végletekig ragaszkodó tudósok mániáit. Keserű, ahogy a másik kettő is, mégsem tudjuk megállni nevetés nélkül, hisz oly könnyen elképzelhető. Ugyanakkor a kisördög csak ott motoszkál mindenkiben: hisz a legtöbb valóban egetrengető tudományos felfedezés is megálljt nem ismerő, olykor a saját életüket kockára tevő tudósoknak köszönhető. Ki tudhatja hát, mikor kell feladni?

Könnyed, csevegő hangvételével, visszafogott iróniájával és kikacsintásaival Süskind remekül egyensúlyoz a banális és a nyomasztó határvidékén, úgy, hogy közben saját magát is alaposan kifigurázza. Hisz az „elmélkedés”, az „Amnesia in litteris” nem más, mint jellegzetes könyvmoly-önvallomás… „Lerogyok az íróasztalomnál álló székre. Ez szégyen. Botrány. Harminc éve tudok olvasni, és ha sokat nem is, ezt-azt azért olvastam, s mindebből nagyjából annyi maradt meg, hogy egy ezeroldalas regény második kötetében valaki pisztollyal agyonlövi magát. Harminc évig hiábavalóan olvastam! Gyerekkorom, ifjúságom és férfiéveim ezernyi óráját töltöttem olvasással, és az egészből semmi sem maradt vissza, csak a teljes felejtés.” Ismerős? Hát persze! Ám mielőtt kétségbeesnénk, és gőzerővel elkezdenénk újraolvasni, memorizálni, katalogizálni, leckéket tanulni és kétségbe esni, fogadjuk meg a szerző tanácsát és hagyjuk egyszerűen hatni az olvasottakat. Hisz a konklúzió mindig ugyanaz: ahogy a kritikák, a felfedezések, a mániáink, úgy az olvasottak is hozzánk tesznek valamit. Hogy mit kezdünk velük, megtörünk a súlyuk alatt, belekövülünk a nyomásukba, újra meg újra ugyanazokat a köröket futjuk, vég nélkül vagy elengedjük, amit el kell, és elfogadjunk, hogy aminek be kell épülnie, az beépül, csak rajtunk áll…