Főkép

Mikor néhány hónappal ezelőtt megírtam lelkendező ismertetőmet A Kis Bizsuról, akkor Patrick Modiánót, mint kvázi ismeretlen szerzőt kellett bemutatnom, lévén alig-alig jelentek meg könyvei hazánkban, és azok is többnyire visszhangtalanul. Azóta azonban jött a Nobel-díj, és általa a megérdemelt (ezt csak valószínűsíthetem, ugyanis művei alig tizedét olvastam eddig) világhír, vele együtt pedig szerencsére egy új Modiano-kötet, ami eddig nem volt magyarul olvasható.

 

A 69 éves íróval kapcsolatban egy, a legtöbb ismertetőben szereplő közhelyet kell megemlítenem: a francia mindig ugyanazt a könyvet írja meg újra és újra. A jelen kötetben is a már említett A Kis Bizsuhoz, vagy a Dora Bruderhez hasonlóan régen elfeledett, nehezen rekonstruálható történéseknek megy utána a traumatizált főhős, aki egy kis fekete notesz segítségével (amiben nincs más, mint néhány régi találkozó dátuma, rég kikapcsolt telefonok számai és minden bizonnyal már évek óta halott emberek nevei) barangolja be az alaposan megváltozott Párizst (örök modianói színhely), hogy rátaláljon saját fiatalkori önmagára, arra a fiúra, akiből a későbbi híres író kinőtte magát.

 

A történet szokás szerint igencsak sejtelmes: szinte semmit sem tudunk meg arról, hogy a még kiskorú Jean hogyan ismerte meg a nála pár évvel idősebb lányt, Dannie-t, aki óriási hatással volt rá, és aki bevezette a párizsi éjszakai életbe, és aki által megismert néhány igencsak kétes figurát. Az idősödő Jean a 21. századi metropoliszban bolyongva próbálja megtalálni a már rég eltűnt, lebontott, átépített vagy esetleg valamilyen csoda folytán még a régi állapotukban lévő helyeket, helyszíneket, és általuk a feledés homályába vesző emlékeket – hogy a végén úgy-ahogy összeálljon egy kép arról, hogy mivel is foglalkozott ez a társaság, miért tűnt el Dannie – az a lány, aki a legnagyobb szerelme volt, akivel élete legmeghatározóbb korszakát töltötte és aki mellett íróvá vált.

 

Mégis, erről a lányról szinte semmit sem tudunk meg: sem az igazi nevét, sem azt hogy kik voltak a szülei és hogyan telt a gyermekkora, sem azt, hogy pontosan miért él olyan rejtőzködő életet, amilyet. Szinte minden homályba vész. Egyes egyedül az általa évtizedekkel korábban elmondott fontosabb mondatok kerülnek bele a szövegbe idézőjeles formában, mert azok bekerültek Jean jegyzetfüzetébe, így azokat megkímélte a mindent elborító feledés. Az elbeszélő gyötrelmes kínon keresztül képes csak megidézni a múltat, fokról fokra rakva össze a darabkákat, hogy a végén összeálljon valami homályba vesző, ugyanakkor mégis magával ragadó történet. Jean ezzel a kötettel kívánja rekonstruálni azt az első regényét, amit még jó negyven évvel korábban vesztett el – ennek a regénynek csak az első mondata van meg, ami a kisregény elolvasása után úgy tűnik, hogy nem is kapcsolódik a jelen történethez.

 

Miközben olvastam ezt a vékonyka kötetet, bár tetszett, de arra gondoltam, hogy azért ez így nem lesz az igazi, hogy ez a Modiano megint egy ugyanolyan könyvet írt, mint amit pár hónapja olvastam – igaz, hogy azt is élveztem, de ez most megint egy múltbarévedős, emlékkutatós, szerelemidézős könyv? Aztán kis idővel később, hogy befejeztem ezt a 165 oldalt, arra jutottam, hogy a francia megint nagyot alkotott – a szűkszavú és kevés jelzővel operáló leírásai megint találtak, a hangulat is tökéletes volt (annyira egyedi, hogy azt kell mondanom: modiánós), a szerelemábrázolás pedig igen-igen megkapó, mégpedig olyan szűkszavú leírásokon és elhallgatásokon keresztül, amikkel csak ritkán találkozni. Úgyhogy Patrick Modianót tényleg érdemes olvasni.