Joker (film)

Két olyan dolog hangzott el az általam látott első trailerben, ami egyértelművé tette, hogy ezt bizony látnom kell: Jason Statham,majd ezután közvetlenül: a Feláldozhatók 2. és a Fegyencjárat rendezőjétől. Most komolyan, létezik olyan akciófilm-rajongó, akinek ettől nem indul meg a nyálelválasztása?!

Nick mindenre képes testőrként tengeti életét Las Vegasban. Állása, ha nem is a legjövedelmezőbb, állandó bevételt, és széles ismeretséget jelent számra. Érdekes jellem, de fő jellemzői, hogy a város rabja, játékfüggő és bárkit kicsinál akármivel. Amikor Holly bosszúszomjasan a segítségét kéri, először igyekszik kibújni a feladat alól, de egy maffiafőnök kisfia és a barátság között egyértelmű, mi a racionális, jobban mondva az egyetlen választás.

Én egy nagyon egyszerű tömegfogyasztó vagyok, nagyon egyszerű igényekkel. Azaz tömegben fogyasztom a filmeket, és nagyjából mindegy, milyeneket. Jöhet dráma, akció, vígjáték, krimi, thriller, sci-fi, meg ami még van, de amikor fáradt vagyok, akkor semmi sem esik annyira jól, mint egy akciófilm. A tartalomból, az előzetesből arra következtettem, hogy ez egy színtiszta hirigelő darab lesz, de tulajdonképpen nem az.

A drámai jelző nem véletlen, Nick, mint minden „normális” függő, szét van kicsit csúszva, szürreális elképzelései vannak, tévképzetek, de ez még nem zárja ki azt, hogy a munkájában tökéletes legyen. Ez csak azért fontos, mert amíg nem rendeztem magamban ezt az egyszerű tényt, zavarosnak éreztem a sztorit, aminek az átlátásához – legyünk őszinték – nem szükséges diploma; megírni sem tarthatott fél óránál tovább, no de nem ezért szeretjük a műfajt. Ami kellemes meglepetést, és határozott pluszt jelentett, az a szokatlan megoldás, ahogyan a drámai részeket fantasztikus akciójelenetek, és sziporkázóan fanyar humor köti össze. A film végig hullámzik, alapvetően kicsit lassan csordogál a sztori, aztán jön egy kis akció, megint csordogál, és megint százra ugrik. Rendszerint kedvelem ezt a fajta kettőséget, és most sem alakult másként.

Jason Statham nem hozott se többet, se kevesebbet, mint amit megszoktunk tőle. Talán most egy hajszálnyival nagyobb teret kapott a színészmesterség: határozottan nem egy Orson Welles, azért csak megugorja a kötelezőt. A Blöffben például határozottan jobb volt, de látni őt akció közben még mindig az egyik legjobb dolog ebben az iparágban. Michael Angarano Cyrus szerepében a tipikus támogató karakter, akinek a történet szempontjából talán nincs nagy jelentősége, de édes, szállítja a poénokat, és tulajdonképpen ellensúlyozza az erőszakos világot. Dominik García-Lorido Hollyja azonban csalódást keltett, bár nem kizárt, hogy csak a karakterét nem kedveltem. Ő a gyufa, ami feltüzeli az eseményeket, és miközben pontosan érthetőek az indokai, egy igazi manipulatív alkat. Ha áldozatként nézem, mert mégiscsak az lenne, a legnagyobb problémám a hiteltelenségével volt.  Stanley Tucci viszont most is sziporkázó, még akkor is, ha a szerepe nyúlfarknyi, és alig öt percre tűnik fel. Azért írhattak volna neki még minimum tíz sort.

Készségesen elismerem, hogy nagy valószínűséggel nem szavazom meg az év akciófilmjének, mindent összevetve mégis érdemes volt megnézni. Ha pedig megkérdeznétek tőlem, miért, két dolgot emelnék ki. Egy, Statham most is zseniális, és szeretjük – rendben, én szeretem – amikor úgy igazán odacsap; és kettő, tanultam valami újat a vajazó kés és a kanál használatáról is. No meg a bonusz ráadás: a film zenéjét ezúttal is mesterien válogatták össze, de én még sosem hallottam csontokat ropogni egy karácsonyi dal alatt. Komolyan mondom, már csak ezért megérte. Annyira bizarr, annyira szokatlan, imádtam. Úgyhogy most meg kell néznem még egyszer.