Főkép

Különösen az év ezen szakában vagyunk hajlamosak ígérgetni, fogadkozni, mert mind nagyon is tudjuk, hogy egészségesebben kéne élnünk, jobban kéne szeretnünk a környezetünket, magunkat: „Már rég le akartam szokni a dohányzásról.” „Heti 2 edzés még valahogy beleférne az időmbe, és megfogadom azt is, több zöldet fogok enni.” Aztán hamarosan kiderül, nem tartunk be semmit, hiszen a gondolkodásmódunkat nem tudjuk megváltoztatni, legalábbis nem egyik napról a másikra. Talán ez az oka, hogy én már nemigen szoktam megfogadni semmit. Ahogyan hosszú távra tervezni sem. Épp ezért gyerekként nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz az ezredforduló utáni élet, tiniként pedig az nem ment, milyen lesz 2015-ben. Olyan, mint a Vissza jövőbe? Hát, eddig nem úgy tűnik. Csak jelezném, 1989-óta várunk arra a légdeszkára…

 

Viszont ha kinézek az ablakon, pont ugyanaz a kép fogad, mint tavaly ilyenkor. Vagy mégsem, mert azóta újjáépítették szemközti a parkot, megcsinálták a parkolót, felszedték végre az ötven éve nem használt villamossíneket. És azóta született egy verses rovatom is. És úgy tűnik, életrevaló a kicsike. Csendes gügyögéssel négykézláb közlekedik, hamarosan egy éves, és bár nem kapok tömeges visszajelzéseket, mégis elképeszt, hogy milyen sokan szeretitek. Ezért külön köszönettel tartozom!

 

Így aztán mégiscsak teszek egyetlen ígéretet: idén is folytatni fogom, amíg le nem váltanak, és/vagy ti rá nem untok a minden irodalmár által sírva olvasott bevezetőimre.

 

Dr. Réthy László (1851–1914) etnográfus, numizmatikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, de költőként csak Lőwy Árpádként ismerték. Jogot és bölcsészetet tanult Budapesten, ezután szanszkrit, örmény és szláv nyelvészetet Bécsben, majd 1870 és 1872 között a krakkói egyetemen szlavisztikát és muszlim numizmatikát. Doktorátust szerzett 1880-ban a magyar numizmatikából, heraldikából és ősrégészetből. És ő volt a trágár költő is, akinek polgárpukkasztó versei nagy népszerűségnek örvendtek.

 

Valószínűleg minden csak nézőpont kérdése. A vers kicsit gúnyos hangvétele épp azt jelenti számomra, amit már régóta gondolok. Nemrég láttam egy videót, egy szemetet szedő elefántról. A felvétel egy normális térfigyelővel készült, az állat egyedül van, senki nem ad neki utasításokat. Szedegeti a fák leveleit, majd elcammog egy kuka közelében, ami mellett valaki eldobta a szemetét, erre ő az ormányát és a mellső lábát használva felszedi, a kukába dobja, és továbbáll.

 

Ez nyilván egy tanult viselkedés, node sok ember sosem sajátítja el azt a képességet. Megeszik a legokosabb emlősöket, csak mert valaki egyszer úgy döntött, hogy étel, a többit levadásszák a szőréért, vagy, mert riogatja a juhokat – javasolnám megnézésre azt az angol nyelvű néhány perces kisfilmet, ami arról szól, hogyan változtatták meg a Yellowstone Nemzeti Park farkasai a folyókat, miután visszatelepítették őket, és akik nem mellesleg, az ember miatt tűntek el –, kiirtják az élőhelyüket. De miközben mindent tönkreteszünk, meg vagyunk győződve arról, hogy minden felett mi rendelkezünk. Ahogy írtam az elején, minden nézőpont kérdése, a férgek például egészen máshogy gondolhatják.

 

HETI VERS – Lőwy Árpád: Élet

 

Bármerre is, tekint a szem,

Mindenütt: élet! élet!

Rózsás öléből hinti szét

Anyánk, a nagy Természet.

 

S minden oly szép, tökéletes,

Mit alkotott kezével,

S a Lét varázsát, örömét

Bölcsen osztotta széjjel:

 

A sas a bérceken tanyáz

S büszkén kereng a légben;

A denevér zsákmányra les,

Alkonyi sötétségben.

 

A méh tarka virágokon

Zsong s gyüjti édes mézét,

S egy atka silány hulladékból.

Veszi ki szerény részét.

 

Szitakötő a napsugárban

Cikázik a patak felett,

S a fecskepár kis páholyában

Él víg családi életet.

 

A vakond sötét rejtekében

Keres férget és bogarat,

S nem látott szegény életében

Sohasem - egy napsugarat.

 

Egy napig él a kérész és a

Száz éves holló károg a fán,

S az ember szól: "Enyém itt minden!

S lesz ezredek folyamatán."

 

S a virág hull és egyre hull,

Elporlik ember, féreg:

Ki tudná azt megmondani,

Mely’knek volt szebb az élet?...