Főkép

Különösen az év ezen szakában vagyunk hajlamosak ígérgetni, fogadkozni, mert mind nagyon is tudjuk, hogy egészségesebben kéne élnünk, jobban kéne szeretnünk a környezetünket, magunkat: „Már rég le akartam szokni a dohányzásról.” „Heti 2 edzés még valahogy beleférne az időmbe, és megfogadom azt is, több zöldet fogok enni.” Aztán hamarosan kiderül, nem tartunk be semmit, hiszen a gondolkodásmódunkat nem tudjuk megváltoztatni, legalábbis nem egyik napról a másikra. Talán ez az oka, hogy én már nemigen szoktam megfogadni semmit. Ahogyan hosszú távra tervezni sem. Épp ezért gyerekként nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz az ezredforduló utáni élet, tiniként pedig az nem ment, milyen lesz 2015-ben. Olyan, mint a Vissza jövőbe? Hát, eddig nem úgy tűnik. Csak jelezném, 1989-óta várunk arra a légdeszkára…

 

Viszont ha kinézek az ablakon, pont ugyanaz a kép fogad, mint tavaly ilyenkor. Vagy mégsem, mert azóta újjáépítették szemközti a parkot, megcsinálták a parkolót, felszedték végre az ötven éve nem használt villamossíneket. És azóta született egy verses rovatom is. És úgy tűnik, életrevaló a kicsike. Csendes gügyögéssel négykézláb közlekedik, hamarosan egy éves, és bár nem kapok tömeges visszajelzéseket, mégis elképeszt, hogy milyen sokan szeretitek. Ezért külön köszönettel tartozom!

 

Így aztán mégiscsak teszek egyetlen ígéretet: idén is folytatni fogom, amíg le nem váltanak, és/vagy ti rá nem untok a minden irodalmár által sírva olvasott bevezetőimre.

 

Johann Wolfgang von Goethe (1749–1832) német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, természettudós, jogász és politikus. A német irodalom kiemelkedő alakja, és vitán felül a világirodalom egyik legnagyobb költője. A líra, a dráma és az epika műfajában egyaránt remekművek sorát alkotta.

 

Tudom, hogy az egész vers egy hatalmas metafora, de nem tudok másra gondolni, mint a szegény éjszakai lepkék rövid életére. Folyton küzdik magukat a fény felé, amiért nekem minden nyáron hetente ki kell takarítanom a lámpaburákat, mert egyszerűen belesülnek. És soha nem értettem, hogy kerülnek bele, de rémesen lehangoló. Visszatérve a metaforára, az ember képes feláldozni mindent egyetlen álomért, nem érdekli az ár sem, amit fizetnie kell érte, és a legfurcsább az, hogy ő közben boldog. Folyton látja a célt maga előtt, tudja, merre halad, ezért nem tud figyelni semmi másra. Kívülről szinte érhetetlen, már-már kényszeres, de valahol irigylésre méltó is. 

 

HETI VERS – Johann Wolfgang von Goethe: Boldog vágy


Halld, de csak a bölcsnek mondd el,
Mert kigúnyol a tömeg –
Hogy oly lényt magasztalok, mely
Láng-halálba vágyva megy.

Hűs éjben, szerelmi kéjben,
Nyerve, adva létedet:
Ismeretlen vágy hevében,
Hol egy kis mécs integet,

Nem maradhatsz a homályba’,
Melynek árnya elborít;
S magasb párzás édes vágya
Oda szállni bátorít.

Messzi távol mitse’ gátol,
Szállasz, megbüvölt gyanánt –
S végre, míg a fénybe vágyol,
Összeperzsel, hajh, a láng!

S míg csak nem vagy erre kész,
Hogy meghalva élj újonnat:
Szomorú vendége lészsz
E szomorú honnak!

Fordította: Szász Károly