Főkép

Alig telt el két év azután, hogy Bud Spencer, a humoros spagettiwesternek és az utánozhatatlan hangulatú Bud Spencer-Terence Hill filmek sztárja megjelentette az önéletrajzát, máris hiányérzete támadt. A magyarul Különben dühbe jövünk címen kiadott, mintegy százoldalas opusból ugyanis sok remek történet kimaradt. Arról sem lehetett belőle túl sokat megtudni, mivel is foglalkozott Bud Spencer, a magánember akkor, amikor filmjei, Az ördög jobb és bal keze 1-2., a Bűnvadászok, az És megint dühbe jövünk vagy épp a Piedone-sorozat már világszerte ismertté tették színészként. Ráadásul a rajongók is sorra tették fel a kérdéseiket, mint például: hogyan ismerkedett meg egészen pontosan a feleségével? Mit szeret a legjobban és a legkevésbé Terence Hillben, állandó szereplőtársában? Mi a véleménye a filmes karrierjéről? Szuperhősnek tartja-e Bud Spencert? Szeret-e repülni? Miért fontos számára a zene? És még sorolhatnánk.

 

Így azután 2012-ben megszületett a színész új önéletrajza, amelyet bölcsen és praktikusan úgy írt meg, hogy a Különben dühbe jövök második köteteként, és önállóan is elolvasható. Nálunk a mester nyolcvanötödik születésnapja tiszteletére tavaly került a boltokba a 80 év alatt a Föld körül – ráadásul díszes, új kiadásban mellé tehetjük az első könyvet is.

 

Az olasz Carlo Pedersoli 1929-ben született, s huszonévesen még úgy látszott, az olasz vízilabda sztárjaként és rekorder úszóként fog bevonulni a (sport)történelembe. Ehelyett következett egy találkozás az olasz-német származású, hupikék szemű színésszel, Mario Girottival, akit ma már Terence Hill néven ismer az egész világ. Majd megszületett néhány western, először pár ködös, piszkos és mégis kedélyes, aztán viszont két mesésen és groteszkül egyedi, amelyben egy bizonyos karcsú, mozgékony és pimasz Trinity, meg egy lassú, nehéz felfogású, ám a világot szeretettel magához ölelő, félelmetes öklű Bambino írt filmtörténelmet, s hozott létre egy olyan zsánert, amelyért ma is lehet rajongani. Innentől kezdve nem volt megállás: Bud Spencer, aki kedvenc színésze, Spencer Tracy, és kedvenc sörmárkája (ezt nem kell bemutatni) után választotta a művésznevét, egy csapásra híressé vált. Tizenhét Terence Hill-lel közös mozija összeköti a rajongókat Németországtól Japánig. Majd negyven önálló filmje és tévésorozata ugyanígy megunhatatlan olyan nézők számára is, akik még meg sem születtek, amikor a Hill-Spencer-páros utoljára forgatott együtt. Filmjeinek szövege idézhető klasszikussá, zenéje újrajátszható-dúdolható közös nyelvvé, ironikus életfilozófiája iránytűvé vált a magyaroknál ugyanúgy, mint az olaszoknál.

 

Hogyne érdekelne hát sok-sok magyar olvasót a 80 év alatt a Föld körül! A mozaikos szerkesztésű kötet egyszerre szól Bud Spencer fiatalkori önmagához (jól oda is mondogat annak a felelőtlen Carlónak), s persze minden rajongóhoz is. Megtudhatjuk belőle, milyen közlekedési eszközöket tört már össze, milyen sikertelen, ámde haszontalan találmányokat alkotott meg, milyen ételeket, embereket és országokat kedvel Bud Spencer. Nevethetünk a tudományos „budológián”, ritka fényképeket és kedves történeteket találhatunk a könyvben a nagy rejtőzködőről, Terence Hillről – s nagy valószínűséggel az olvasás végére nagyon megkedveljük a mestert, Bud Spencert, nemcsak mint színészt, de mint embert is.

 

Ha a kötet nincs is olyan kiválóan fordítva, mint elődje, a Különben dühbe jövök (pár dolog németül maradt benne, amit mi olaszul ismerünk, nem minden filmes hivatkozás pontos stb.), számomra talán még nagyobb élmény volt olvasni, mint azt. Olyan, mintha a segítségével beszélgethetnénk Bud Specerrel, a marzianoval, vagyis a „marslakóval”, aki azt mondja: „Az öregember egy olyan könyv, amit nem tintával írtak. Elég hozzá két fül, hogy „elolvassátok” azt a könyvet, de nem árt, ha van bennetek egy kis szimat a túlzások iránt.” „És ha végighallgattátok az öreget, akkor tegyétek meg még egyszer, és aztán még egyszer.” Tegyünk így! Bud Spencert érdemes hallgatni!