Ann Aguirre: Horda

A Menedéket olvasva megismerhettem azt a világot, amelyben az emberiség egy része a felszínen bekövetkezett katasztrófa káros hatásai elől a föld alá menekült, hogy a sötétségben töltse rövidke, a korcsok által veszélyeztetett, küzdelmes életét, szigorúan betartva a szokásokat és a túlélést elősegítő törvényeket. A Helyőrségben egy másik – sokkal ismerősebb – világ bontakozott ki a szemem előtt: a felszín, amely nem is olyan, amilyennek az öregek elbeszélései mutatták: léteznek még városok, közösségek, amelyek szabályai ugyan mások, de megtanulhatóak, követhetőek. De nemcsak az ember alkalmazkodik és változik, hanem a korcsok is – ez pedig mindent megváltoztat és mindent befolyásol. A Horda pedig már az elbeszélés vége, a Razorland trilógia befejező kötete, amelyben továbbhalad és egyben le is zárul a megkezdett történet.

 

Pikk, a fiatal, de a végsőkig kitartó vadásznő, illetve társai újabb lehetetlen küldetés előtt állnak: kijutottak a korcsok által körülzárt Megváltásból, de még el kell érniük a legközelebbi városba, Soldier-tóba, meg kell győzni annak vezetőjét és a kapott segítséggel időben visszaérni, megmenteni a veszélyeztetett település lakóit. A mutánsok egyre fejlettebbek, már nem értelem nélküli állatok, hanem egy hatalmas és gondolkozó tömeg, amely tervszerűen cselekszik: támadja az emberi városokat, uralja az egyéb területeket. Az emberiség és a mutánsok közötti végső, mindent eldöntő háború elkerülhetetlen. Képesek megvédeni magukat az emberek? Tudják még, hogy mit jelent az összefogás vagy továbbra is az elszigeteltség jelenti a megoldást? Az emberiség jövője a tét, a kulcs pedig egy fiatal lány és hozzá hű barátai, egy maroknyi ember kezében van – rajtuk múlik minden.

 

„De a kívánságok csak sötét lyukba dobált üres gondolatok. Nem válnak valóra, hacsak nem teszel értük. Ezt az egyet megtanultam a világról.”

 

Pikk személyében olyan hősnőt ismerhettem meg, aki felvállalja az alkalmatlanságát, kétkedik, de a szívére hallgat, a makacssága és a kitartása pedig nem ismer határokat – ezekkel a tulajdonságokkal képes akár a hegyeket is megmozgatni, ha arra van szükség. Mindenképpen piros pontot érdemel, hogy a rendkívüli karakterfejlődés, a rengeteg eszmefuttatás, logikázás, taktikázás és csatázás közben Pikk mégis megmarad annak, ami: egy lánynak, akinek életében meghatározó szerepet játszanak az érzelmek – attól, hogy bizonyos helyzetekben képes volt ezeket a háttérbe szorítani, csak többé vált a szememben.

 

„... az emberek mindig az olyan hibák miatt a legdühösebbek, amiket önmagukban is felfedeznek.”

 

Pikk küzd, de nem is akárhogyan és nem is egy fronton: harcol Fakóért, mindent megtesz azért, hogy a fiút kibillentse a jelenlegi lelkiállapotából, segít neki túljutni az átélt trauma következményein – közben pedig ő maga is sokat tanul –, és mindezek mellett harcol Megváltásért, a többi városért, az egész emberiségért. Tetszett, hogy Fakó érzelmei és reakciói ennyire hitelesek, és különlegesnek találtam, ahogy Pikk és kis csapata megtapasztalja, hogy hányféleképpen is reagálnak az emberek ugyanarra a problémára, a korcsok jelenlétére. A lány javaslata és ötlete elsőre hajmeresztő, tipikus öngyilkos küldetés, de előbb-utóbb mindenki kénytelen elfogadni, hogy ha az emberiség továbbra is létezni akar, akkor ez az egyetlen járható út.

 

„... a világ pengékből áll, amelyek így is, úgy is összevagdosnak, bármit is teszel.”

 

A kalandok sora nemcsak a cselekményt vitte előre, hanem ennek kihatásaként rengeteg új szereplő is belépett a történetbe, akik miatt számomra színesebbé és élvezetesebbé vált az olvasmány. A rengeteg csata, amelynek megvívására ebben a kötetben sor kerül, nem múlhat el fájdalom és veszteség nélkül: az én szívem is darabokra tört úgy a történet felénél és még azóta sem forrt teljesen össze. Tudom, hogy lesz, akit a romantikus szál csak idegesíteni fog és feleslegesnek is tartja azt – főleg a szerelmi háromszög okozta nyűglődést –, de bevallom, hogy a sok menetelés, küzdelem és vérontás után kimondottan élveztem, hogy futó pillantásokról, gyengéd érintésekről olvashatok – még akkor is, ha néhány alkalommal túlzottnak találtam a reakciókat.

 

A korcsokkal, vagyis a mutánsokkal kapcsolatban az előző kötetekben több kérdés merült fel, mint amennyi választ eddig kaptam, de most fordul a kocka, mert ebben a részben mindent, amit csak lehet megtudtam a nagy létszámú, ellenséges fajról: a fejlődésükről, a céljaikról, a társadalmi berendezkedésükről. Amíg az emberek eléggé kiszámíthatóan viselkedtek a történetben, addig a mutánsok szolgáltatták a meglepetések sorát.

 

„Mert sokkal több bátorság kell ahhoz, hogy begyógyítsuk a világ sebeit, mint fájdalmat okozni.”

 

Bár az események összetettebbek és cselekményesebbek, mint az előzőekben, de nekem ez a rész mégis valamivel nehezebben csúszott le – lényegesen hosszabb is –, mint az előzmények: a történet nem tudott teljes mértékben lekötni, néhány alkalommal elvesztettem az érdeklődésem. Meglepetések és váratlan fordulatok helyett ez a kötet inkább a lezárásra törekedett, a megoldásig vezető utat mutatta be, amely ugyan hosszú volt és rázós, de gyakran jelentkeztek ugyanazok az elemek a cselekményben, többször ugyanazokat a köröket futották a szereplők. Mégis jó érzéssel zártam be a könyvet, mert mindenre választ kaptam, amivel kapcsolatban szerettem volna, ha nem tart sötétben és tudatlanul a szerző, mindezek mellett a szereplők hatalmas fejlődésen mentek keresztül, az események pedig logikusan következnek egymásból. Kerek, lezárt, jól felépített történet, amelynek olvasása mindkét nem számára megfelelő élményt nyújt és megismerésre ajánlott – méltó befejezése a trilógiának.