Főkép

Zenét hallgatni mindenki szeret – még az ekultura.hu szerkesztősége is. Rádióban, lemezről, videókat nézegetve, szinte mindegy is: csupán a fülbemászó dallam, az emlékezetes hangzás, a különleges zenei élmény a fontos. Így év végén tehát azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy összeszedjük, melyek voltak a 2014-es év legmaradandóbb zenei élményei – legyen szó új vagy régebbi lemezről, esetleg különálló dalról, ami számunkra sokat jelentett 2014-ben. Ezúttal némi kibúvót is hagytam a szerkesztőség tagjainak, ugyanis album vagy konkrét dal helyett koncertet is lehetett jelölni, mint zenei élmény – sokan ki is használták ezt a lehetőséget.

 

Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy éreztük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményre” tekintve úgy tűnik, elég széles palettáról válogatott mindenki: metaltól a jazz-ig és a filmzenéig, instrumentális zenétől kezdve a világzenéig, magyar és külföldi előadó egyaránt megtalálható a „győztesek” között. Olyannyira nehéz volt ezúttal választani, hogy többen nem is tudták egy „élmény”-re szűkíteni a listát – de talán ennyi megbocsátható, hiszen ez is csak 2014-et dicséri. Reméljük, 2015 legalább ilyen jó lesz zeneileg.

 

Bodor Máté

 

Hugh Laurie: Let Them Talk és Didn’t It Rain (CD)

 

Csak véletlenül láttam meg az elektronikai üzletben egy bakelitjét, aztán poénból beszereztem az egyik lemezét, hogy milyen is House doki, amikor jazzt játszik. Azóta is jobban és jobban magához láncol a zenéje. Két albuma van, a Let Them Talk és a Didn’t It Rain, és nem tudnék közülük választani, ez a kettő adja nekem azt a zenei élményt, ami még egy jó darabig meghatározza zenehallgatásomat. A Laurie-féle jazz mindent jobbá tesz: főzést, takarítást, grammatikatanulást.

 

 

Dr. Benkő Marianna

 

Hans Zimmer: Insterstellar és A State of Trance 650 (Hollandia, Utrecht, 2014. február 15.)

 

Zeneileg nagyon sok mindent ismertem meg idén, mégis két dolgot tudok leginkább kiemelni: az Interstellar filmzenéjét Hans Zimmertől és a State of Trance partit februárban, Utrechtben.

Ugyan a Csillagok között filmként annyira nem működött jól (teli volt bosszantó dolgokkal, mint hogy Nolan változatlanul nem tud „érzelegni” és olyan mértékben giccsesre veszi emiatt a történetet, hogy már idegesít), de Zimmer ismét egy bombasztikusan jó filmzenét alkotott, ami néhol még magát a filmet is elnyomta. Ahogyan a mélységeket és magasságokat, az űr hatalmasságát megidézi, az valami fenomenális. Kedvencem, ahogyan lágy, már-már barokkos hangzást használ, amitől úgy érzem, hogy egy hatalmas katedrálisban járok – végül is micsoda a világűr nekünk, ha nem egy végtelen sötét templom, melyben a csillagok fénye oltárként világít és mutat utat nekünk?

A februári trance-partiról pedig már írtam; monumentális volt az is, csak máshogy. Rengeteg ember, élmény és zene, egy új világ, ahol fiatal és öreg együtt bulizik olyan zenére, amitől pár éve még a világból rohantam volna ki. De hát a muzsika pont arra képes, hogy egy új világba vigyen el, és ezt maradéktalanul teljesítette.

 

 

Galgóczi Móni

 

Zorán: Egypár barát – Aréna 2014(DVD)

 

Sok és sokféle zenét hallottam tavaly, mégis ez jutott eszembe először, mint leg, de persze az is lehet, hogy azért, mert Zoránnal egyébként is elfogult vagyok, de ennyi részrehajlás engedtessék meg nekem. Vagy azért, mert egyetlen más zene sem váltott ki belőlem olyan heves érzelmi reakciókat, mint ez a koncert, ami szinte azonnal beszippantott, nem tudtam mással foglalkozni, csak néztem és hallgattam tátott szájjal, mint egy kisgyerek. Ráadásul egy ültő helyemben kibírtam a több mint két órát, ami nálam nagy teljesítmény, sőt, bevallom, olykor még a könnyem is kicsordult – márpedig az ilyen élményeket nem könnyen felejti el az ember.

 

 

Galgóczi Tamás

 

A Vörös Hadsereg Kórusa: The Soul of Russia (CD)

 

Köszönhetően a Zenenéző rovatnak, tavaly annyi zenét hallgattam, mint korábban még soha. Fájó pont, hogy ezek többsége legfeljebb a középszert érte el, de azért pár emlékezetes pillanatot így is sikerült átéltem. Ezek egy része viccesnek (Steve’n’Seagulls vagy Gefion), illetve elborultnak (Dresden Dolls) bizonyult, és még hosszasan folytathatnám a listát. Mindent figyelembe véve azonban van egy korong, amit bármikor szívesen hallgatok. Ez pedig nem más, mint a Vörös Hadsereg Kórusának dupla, The Soul of Russia című lemeze. Ezen a válogatásgyűjteményen nagyon sokféle stílus keveredik, hiszen a népzenétől az operáig minden megtalálható rajta, ráadásul profi zenészek és énekesek egészítik ki az önmagában is lélekborzoló kórust.

 

Hegyi Zoltán Imre

 

Die Toten Hosen: The Little Drummer Boy

 

Nincs szívem koncertek közül választani – túl sok volt köztük a jónál is jobb. Nincs kedvem albumok között választani – mert nem tudom, melyik örömem nevezzem ki nagyobbnak. Úgyhogy a kedvenc karácsonyi dalom (merthogy ilyen is van) szerintem messze legmorbidabb feldolgozását ajánlom a figyelmetekbe, a kisdobost döglött nadrágban:

 

 

Kovács Tímea

 

Raiz & Radicanto: Casa (CD)

 

Csalok picit, hisz a lemez maga nem idei megjelenésű, azonban egy idei koncertnek köszönhetően került a figyelmem középpontjába és lett mindennapos vendég a lejátszómon. A februári Művészetek Palotája-béli koncert előtt még csak nem is hallottam a formációról – s mi tagadás, kellett némi idő, amíg megbarátkoztam a látottakkal. A látottakkal, írom, mert a hallottak az első perctől elbűvöltek – de Raiz „nagyonmediterrán” színpadi egyéniségét szokni kellett, na. Amikor az első két szám szemforgatása után párom szolidan oldalba bökött, hogy ugyan hunyjam már be a szemem és fókuszáljak a zenére, onnantól egyszerűen nem lehetett bírni velem – annyira, hogy a koncert után rohantunk megvenni a lemezt és dedikáltatni a holtfáradtan is lelkes zenészekkel, pedig nem szoktunk ilyet. Mely lemez azóta is reggeli munkába buszozásaim állandó kísérője. Mélyen lévő, eldugott, zsigeri húrokat penget bennem ez a Földközi-tenger partjainak zenei hagyományait szépen körbejáró muzsika – egyszerre tragikus és életigenlő, sebeket tépő és lelket simogató, fájdalmakat felszínre hozó és a legteljesebb meghittséget idéző. Valahol nagyon ismerős, nagyon otthonos – minden „egzotikumával” együtt. Úgy hiszem, marad még egy ideig velem.

 

Kökény Pali

 

The Gaslight Anthem: Get Hurt (CD)

 

2014 ócska év volt, és ahogy szétnézek a világban és az ismerőseim között, eléggé úgy tűnik, hogy nem csak nekem. És épp emiatt bár lehet, hogy összességében voltak erősebb zenei teljesítmények, mint a New Jersey-i heartland rockerek ötödik albuma, engem mégis ez a csillogó szemű férfiasság, ez a végtelen utakról álmodó, de a mindennapok valóságában vergődő fájdalmasan idealista érzelemvilág ragadott meg a legjobban. Mert ez örökké emlékeztetni fog 2014-re, aminek során én is sokszor éreztem azt, amit Brian Fallon megénekel a címadó dalban. „Azért vagyok itt, hogy fájjon. Akkor már akár a legrosszabbat is megteheted velem.”

 

 

Mezei Attila

 

Iron Maiden (Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.)

 

Egyértelműen az Iron Maiden koncertje. Visszaidézték a ’80-as éveket és olyan elánnal játszottak, mintha pár hónapja robbantak volna be a köztudatba, nem pedig évtizedek óta lennének a heavy metal egy legmeghatározóbb zenekara. Profi látvány és hangzás, huszonéveseket porba gyalázó mozgásmennyiség, több ezer ember együtt éneklése a zenekarral, több ezer ember egyszerre lendíti az ég felé a karját. Leírhatatlan és feledhetetlen.

 

Rozsonits Judit

 

Budapest Bár: Délutáni csókok (CD)

 

Minden bizonnyal két koncert lett volna a legmarandóbb zenei élményem idén, ha eljutok rájuk, de ez sajnos pénz híján nem sikerült. Az egyik a Michael Bublé, a másik pedig The Beach Boys. Remélem, jönnek még Budapestre, mert ott a helyem.

Egyetlen egy számot nem tudok kiemelni, mert túl sokat és sokfélét hallgatok, de van egy album, ami beépült a rendszeres zenehallgatási szokásaimba 2014-ben, mint ahogy az összes megelőző tőlük: a Budapest Bár Délutáni csókok című lemeze. Sokszínű, egyedi, mégis felismerhetően Budapest Báros. Örömre és bánat ellen egyaránt ajánlom mindenkinek.

 

Szabó Dominik

 

Szabó Balázs Bandája: Élet elvitelre (CD)

 

Mert olyan részeit mozgatja meg a szívemnek és a lelkemnek, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam. Hónapok óta próbálom összeszedni a gondolataimat a lemezről, de egyre reménytelenebbnek találom: az Élet elvitelre ugyanis minden dalában megérint, minden hallgatásra képes valami mást előhívni belőlem. Mindig felvidít, s legyek akármilyen hangulatban, még akkor is képes arra, hogy szomorkás mosolyt csaljon a szám szélére. Azt hiszem, ez a legtisztább varázs: hogy még sokadik hallgatás után is olyan erővel hat, mint elsőre, s ugyanúgy megtalál az őszintesége. Bűbájos dallamok, magával ragadó ritmus, némi népzene a rockkal társítva: ez az Élet elvitelre. Nem bírok ki úgy hetet, hogy legalább egy-két számot ne hallgassak róla.

 

Takács Gábor

 

Tycho: Awake (CD)

 

Azt hiszem, elmondhatom, hogy a zenei ízlésem deklaráltan is az instrumentális zene felé tért el, idén nagyrészt ilyeneket hallgattam, és ilyeneket is keresek. Véletlenül jött szembe velem a Tycho nevű formáció, de amint meghallottam az Awake című számukat, rögtön éreztem, ez nekem szól. Bennem szól. Ez a szám – és mellette az album többi dallama, valamint a 2011-es Dive album – lett az életem új irányának a hangja, a belőle sugárzó mély, nyugodt erő azt jelenti számomra, hogy van tovább, van előre, van miért és van hová, semmi sem vész el, és bennem is megvan ez a csendes erő, ami ugyanúgy felszínre tud jönni, mint a zene taktusai. Sok remek dallam mellett még fél évvel később is a Tycho az év hangzása számomra.

 

Uzseka Norbert

 

Mastodon: Once More ’Round the Sun (CD)

 

Még mindig a Mastodont érzem a metal zene (egyik) leginkább előremutató és leginkább egyéni zenekarának, pedig a 2014-ben megjelent lemez már a hatodik albumuk, és minden kalandozás és újítás mellett is lehet azt mondani, hogy a saját hangjuk, stílusuk lényege végig megmaradt ugyanaz. Azt szeretem bennük, hogy a nagy elődök hagyományaira építve tudnak valahogy valami újat alkotni, ami nem feltétlenül attól új, hogy annyira mai. Sokkal inkább érzem azt, hogy valami nagyon ősit mozgatnak meg. Lehet, sőt, valószínű, hogy nem is (teljesen) tudatosan csinálják, de olyan mélység, olyan erő van a zenéjükben, ami mítoszokat, legendákat, történelem előtti korokat idéz, azok hús-vér valóját, azok esszenciális lényegét, mai formában. És ezt már hatodjára. Nem akármilyen teljesítmény.

 

Vörös Eszter

 

Benjamin Clementine (A38 hajó, 2014. október 16.)

 

2014 legemlékezetesebb élménye Benjamin Clementine koncertje volt az A38-on, mert eddig nem is hittem volna, hogy létezik ilyesmi a valóságban is, nem csak a filmeken. Benjamin Clementine annyira egyedi jelenség, olyan módon képes hangulatot teremteni, figyelmet követelni magának, hogy nem telik bele öt perc, és a teljes nézőközönség csüng minden mozdulatán, hangján, gesztusán – hihetetlen élmény, ahogy fokozatosan feloldódik, kerül még közelebb a közönségéhez. Ne meséljen nekem senki arról, hogy nem létezik varázslat.