Beszámoló: Raiz & Radicanto - Művészetek Palotája, 2014. február 24.

Azt lehetett tudni: a Radicanto szívesen működik együtt másokkal. Az európai folk és egyéb fesztiválok közönségének régi ismerőse az 1998-ban, Bariban alapított együttes. Giuseppe De Trizio és Fabrizio Piepoli az együttesével nagyon sokféle zenének és zenésznek adott erős hangulatú hátteret, Theresa De Siotól Bobby McFerrinig, úgy, hogy a világzenei megközelítések alapjaként leginkább az észak-olasz népzenei hagyományt használta. Raiz nápolyi származású – minden gesztusában szinte tipikus – dél-olasz énekes, aki reggae-folkban (olykor majdnem inkább punk-folkban) utazott az Almagretta együttessel, amíg 2011-ben néhány alkalmi együtt-zenélés, koncert után egymásra nem találtak Piepoliékkal. Néhány kritikusa szerint épp időben – a Radicanto segítségével úszta meg úgymond az elpoposodást…

 

Más gyökérzet, más énekmód – a különbség legalább annyira markáns, ha nem markánsabb, mint két legfontosabb tájegységi népzenénk esetében – a kettő ütközéséből önmagában hallatlan izgalmas anyag születhetne. De az együttműködés résztvevőinek szemhatára alapvetően sokkal messzebbre terjed egy konkrét hagyomány éltetésénél. A mediterrán vidékek zenéinek erős elemei meglehetős szabadsággal áramlanak a zenéjükbe, nemcsak a népi alapok, de a népszerű kocsmazenék akár. Elég, ha arra utalok: Fabrizio Piepoli egészen a kelta zenékig csavargott a mediterránt beoltó „anyagokért”, és a hajlításaiban jelen van a gregorián is – míg Raiz olykor Marokkó hangulatait ötvözi az időnként balkáni fúvósokra hajazó, máskor a francia dél folk-rock ízeinek ritmusaira feszített zenéjében (amikor először hallottam, a Les Négresses Vertes jutott róla az eszembe…).

 

Két énekesünk van hát, két dudás – de ez csak a látszat. Fabrizio Piepoli a képzettebb, fantáziadúsabb – hatalmas terjedelmű hangját bárhova képes hajlítani, elképesztő tisztasággal és ihlettel használja, szinte hangszerként, s közben őrült játékokra is kapható, loopol, testdobol… De amikor a „kész keretek” közé bejön Raiz – vele jön be a színpadra a „dög”. Olyat ad az egészhez, ami Fabrizio hangjában és kifinomultságában ilyen formában egyszerűen nincs benne. Fabrizio éteri. Ennek a színpadnak ma este ő a pajzán, pajkos, szentségtörő „Jézusa”. S az ő „Júdása” Raiz – s akárhogy is, tudjuk: az utóbbi az izgalmasabb szerep. Végigfutott rajtam az este folyamán, hogy mennyire nem lehet könnyű ennek a két dudásnak eben az egy csárdában – de valójában nincs két dudás. Amikor Raiz a színen van, mindenki a háta mögé szorul; s ő úgy ad teret Piepolinak, hogy időnként egy-egy dal erejéig eltűnik a kulisszák mögött. A közös produkciókban egyértelműen Raiz alá dolgozik az egész Radicanto. Más áll jól nekik – Raiznak egyértelműen a nagy érzelmek, a megidézett marokkói hangulatok például, és persze a fado… van mi mögé odaállni.

 

Mert körutazást kapunk az egész mediterráneum zenéje által – a zenekar szinte körbeutazza velünk a Földközi-tengert. Minden számuknak más a hangulata. Akad kifejezetten rádióbarát, slágeres dal is, de olyan is, amikor el sem hiszem (pedig a szemem láttára történik), hogy Adolfo La Volpe kezében tényleg a mandolinról árad az a kegyetlenül virga, beteg szóló Francesco Corrado De Palma szétpörgetett dobalapjára, amit szinte félvállról követ Piepoli a basszusgitáron s ebbe az egész pörgő, eltalált egyvelegbe francia sanzonhangulatok  kerülnek Giovanni Maya Chiapparino tangóharmonikája által. Megszólal De Trizio kezében a gitár, és spanyolhonba von, szívszaggató fado-t hallgatni… Elindultunk dél-keletről, bejárjuk az olasz, a francia, a spanyol zenei vidéket, átruccanunk az Atlasz-hegységbe, hogy aztán a zenei körutat egy kis klezmerrel fejezzük be…

 

Állva tapsolt a közönség a végén – s a három számos, bőséges ráadás után is alig engedtük le őket a színpadról. Mi őket tapsoltuk, ők minket. Láttam, amint Raiz és Piepoli tapsolás közben mintha halkan vitáznának – szerintem a nápolyi még zenélt volna, s Fabrizio kellett emlékeztesse, nem otthon van, nem egy fesztiválon – ez egy koncertterem. Mit mondjak, nem csodálom… én is elfeledkeztem róla. Mert ez igazi fesztivál volt a Fesztivál Színház színpadán! Még sok ilyet szeretnénk.

 

Előadók:

Raiz – ének

Giuseppe De Trizio – gitár

Fabrizio Piepoli - elektromos basszusgitár, ének

Adolfo La Volpe - elektromos gitár, úd

Francesco Corrado De Palma – dob

Giovanni Maya Chiapparino - harmonika