Jayne Ann Krentz: Ölelő karok

Úgy vélem, nincs olyan szerelmesregény-kedvelő, akinek ne csengene ismerősen Jayne Ann Krentz neve, hiszen rengeteg könyve jelent már meg magyar nyelven. Igaz, az írónő szeret álnevek mögé bújni: Amanda Quickként történelmi románcokkal örvendeztet meg bennünket, míg Jayne Castle név alatt publikált írásaiban a jövőbe invitál minket, Stephanie Jamesként illetve Jayne Ann Krentzként pedig a jelenkorban játszódó történeteit jegyzi. Utóbbi kötetek évről évre az Európa Kiadó gondozásában kerülnek a hazai boltok polcaira; s ugyan legutóbb megjelent, Ölelő karok című regénye már a huszonegyedik a sorban, a kiadó ismét egy eredetileg régebben publikált történetet hozott el az olvasóknak. A könyv legelőször 1996-ban jelent meg Amerikában, így a sztori egynémely vonása avíttnak érződhet a mai ízlésnek, ám aggodalomra semmi ok, hisz a romantika örök.

„– Az én álláspontom az, hogy nekünk járnunk kellene.

– Ez most komoly, ugye?

– Igen.

A lány hitetlenkedve nézte. – Ezt nem hiszem el. Egymás ellentétei vagyunk.

Harry vállat vont. – Az ellentétek vonzzák egymást.”

Jasper Abberwick világéletében habókos feltaláló volt. Jórészt anyagi nehézségek között dolgozott, azonban négy éve sikerült egy olyan jelentős robotikai szabadalmat bejegyeztetnie, amivel meglehetős vagyonra tett szert. Sajnos újkeletű gazdagságát nem sokáig élvezhette, két esztendeje ugyanis egyik új kreálmánya prototípusának tesztelése közben testvérével együtt halálát lelte, ezáltal pedig az ígéretes feltalálók támogatásának céljával életre hívott alapítványának gondozása nagyobbik lányára, Molly-ra, maradt. Egy gyümölcsöző vállalkozás – az Abberwick Tea & Fűszer – tulajdonosaként a szükséges pénzügyi döntések nem okoztak gondot a nőnek, ám a pályázatok tudományos és műszaki elbírálásában nem jeleskedett.

Ezért felfogadta Harry Sratton Trevelyant, a tudománytörténet és tudományfilozófia elvont területének szakértőjét. De miután a férfi több mint száz kérvény átolvasása után sem talált egyetlen egyet sem érdemesnek a támogatásra, Molly türelme elfogyott, s elhatározta, hogy kirúgja a kissé arrogáns, ámde fölöttébb vonzó doktort. Harry-nek ugyanakkor abszolút más elképzelése volt esti találkozójuk kimenetelét illetően: ő ugyanis arra készült, hogy megkérje az élettel teli, sugárzó nőt, járjon vele. Így aztán célozgatással tűzdelt, kapcsolatuk státuszának megváltoztatásáról szóló eszmecseréjük roppant érdekesen alakult, s a kuszaságot csak tetézte a pillanat, amikor egy késes betolakodó tört rájuk. Az idegenről ugyan szerencsére kiderült, hogy a férfi vásári mutatványosokkal büszkélkedő családi ágának egyik tagja, ám az izgalmak itt még messze nem értek véget.

Miután Harry előzékenyen hazafuvarozta Molly-t a gótikus ívek és viktóriánus cikornyák bizarr egyvelegével díszített családi kúriába, sikerült tisztázniuk a félreértéseket, s néhány, tiszta gondolatokat összekuszálóan szenvedélyes csókot követően megegyeztek egy pár nappal későbbi randevúban. Ám amikor péntek este egy csokor sárga rózsával a kezében megérkezett Harry, egy furcsának tűnő fekete dobozt talált Molly ajtaja előtt, ráadásul a fedél alól egy drót volt a kilincshez rögzítve. Valaki egy varázsdobozt hagyott a nő lábtörlőjén, csak épp ebből nem egy ijesztő krampuszfej ugrott elő, hanem egy pisztoly.

Ettől kezdve egymást érik az egyre rémisztőbbé váló tréfák és komolyodó fenyegetések. Harry mindent bevet, hogy kiderítse vajon ki és miért tör Molly életére: ha kell, akár azt a természetfeletti képességét is beveti, aminek eleddig még a létezését sem volt hajlandó elismerni. S hogy Molly ezt mivel viszonozza? Őszinte elfogadással, mély szerelemmel… és biztos, ami biztos, rendet tesz a férfi viszálykodó famíliájában is.

„–… a családod ragaszkodik hozzá, hogy benned megvan a híres Trevelyan-féle látás képessége.

– Néha rohadtul idegesítő. (…) De ne felejtsd el, hogy ezt a képtelenséget csak a Trevelyan rokonok erőltetik. A Strattonok szerint komplett marhaság. Az is.”

Krentz stílusa ezúttal is szórakoztató, s bár szerintem a hosszabb leírások és gyakori szereplői morfondírozások kissé lassítják a sztorit, az események pont megfelelő ütemben követik egymást ahhoz, hogy érdeklődésünk folyamatos legyen. Úgy találtam, hogy a szépen kidolgozott krimiszál komolyságát ügyesen ellensúlyozzák a humorosabb párbeszédrészletek és az őrült rokonság mulatságos megnyilvánulásai. Molly jinjéhez Harry pont a tökéletes jang, kár, hogy az érzékibb jeleneteikbe minduntalan betolakodott a paranormális vonal, és ezzel az írónő számomra érthetetlen régiókba rángatta az egyébként élvezetes pillanatokat. Ez, és a nekem túlontúl ismerősnek ható jellemvonások, helyzetek és fordulatok voltak azok, amelyek miatt óvakodnék tökéletesnek nevezni ezt az amúgy kellemes kis történetet. Ugyanakkor a fordítással meggyűlt a bajom, mert bár az ámbraszín és a ridikül szavak minduntalan visszaköszönésén még csak-csak sikerült túlléptem, mondván, az eredeti szöveg botlásai, de akadtak részek, ahol egy-egy különösnek ható szóválasztás egyenesen megakasztott az olvasásban, és arra indított, hogy felüssem az értelmező szótárt, vajon én nem ismerem-e például a sóher, tángálódik vagy krecli kifejezések pontos jelentését. Ezektől az apróságoktól eltekintve azonban azt hiszem, hogy aki könnyed, romantikus kikapcsolódásra vágyik, annak bátran ajánlható az Ölelő karok, mert nem fog csalódást okozni a könyv.