Főkép

Nem én leszek az első, aki rámutat, hogy ugyan előszeretettel ringatjuk magunkat abba a hitbe, hogy képesek lehetünk megfejteni a távoli kultúrák kódjait, e sajátunkétól sokban eltérő művészetek teljességükben sosem fognak feltárulkozni előttünk. Nem érthetjük sem az irodalmi, sem a mindennapokat, a tradíciókat, a társadalmi berendezkedést illető allúziókat. Kizárólag a csupasz, azaz lényegében dekontextualizált, konnotációk nélküli szövegre és az egyetemes témákra támaszkodhatunk. Ezért egyszerre meglepő és tökéletesen érthető a dél-koreai Sun-mi Hwang tanító célzatú állatmeséjének hatalmas nemzetközi sikere. E hosszú elbeszélés ugyanis az egyik leguniverzálisabb állapotról és érzésről, az anyaságról, az utódnevelés ösztönéről szól.

 

Rügy, a címbéli hősnő egy tojó, aki túlságosan beteges és elgyötört már ahhoz, hogy egészséges, kikölthető tojásokat rakjon. Amikor a ketrecből végül – egy dögkutat érintő félelmetes epizód után – visszakerül a kertbe, a csirkék és kacsák vonakodnak befogadni őt. Ám csakhamar, egy végzetes napon elhagyott tojásra lel a tüskebozótban, és elhatározza, hogy kikölti és felneveli a csibét. Csupán azt nem fogja fel meglehetősen sokáig, hogy kacsatojást melenget, és a héjat felrepesztő bolyhos kis tollgombóc nem kiscsibe. Amikor kicsinyét visszaviszi a pajtába, még kitaszítóbban viselkedik vele az udvar, ezért aztán gyakorlatilag számkivetettként kell élnie a tóparton. Ám az események előrehaladtával egyre újabb dolgok világosodnak meg előtte, miközben élet-halál kérdése, hogy el tudjon bújni vagy menekülni a szakadatlanul rá és fiára leselkedő menyét elől. Közben Rügy fokozatosan kiteljesedik, álmait lassanként megvalósítva érettebbé és megértőbbé válik, értelmet nyer az élete.

 

Talán ennyiből is kiderül, hogy a mese mégiscsak belehelyezhető egyfajta nyugati kánonba, és nem kizárólag az Esterházy Pétert megidéző hátlapszöveg miatt. A legnyilvánvalóbb párhuzam Richard Bach Jonathan Livingston sirályával vonható, habár a koreai írónő stílusa közel sem annyira szájbarágós, legfeljebb szentimentalizmusában közelít amerikai pályatársáéhoz. Ahhoz pedig határozottan túlantropomorfizált, hogy Jack London vagy Fekete István állattörténeteivel legyen egy kategóriába sorolható. Jóformán nem is érződik az irányú igyekezet, hogy Sun-mi Hwang elrejtse, hihetővé tegye az emberies viselkedést: inkább két elkülönülő síkon értelmezhető a történet, és amikor épp hitelesnek mutatkozik a baromfiudvar vagy a rétek élete, akkor mintha egészen más valóság tárulna elénk, mint a tépelődéseket és vágyakozást, vagy a kapcsolatok kibontakozását bemutató jelenetekben. Ezt az érzetet erősítik Földi Andrea gyönyörű illusztrációi is, amelyekben tagadhatatlanul megjelennek madarakat idéző motívumok, mégis egyértelműen emberi alakokat és érzelmeket jelenítenek meg.

 

Mindezek tudatában voltaképp érthető, hogy a könyvet számos nyelvre lefordították, és mindenütt értő közönségre talált. Még férfiként is át tudom érezni azt az elemi késztetést, amely Rügyet hajtja, és hiába érzékelem, hogy ennél sokkal többről lehet szó a mesében, nem marad hiányérzetem, nem érzem azt, hogy mindenáron meg kellene értenem az összes apró utalást, minden momentumot. Amennyi átjön a történetből, az épp elég. A kiadás pedig határozottan méltó magához a meséhez. Csak annyit kell észben tartanunk, hogy Sun-mi Hwang története nem gyerekeknek való.