Főkép

Mindennap egy érdekes világra ébredünk, újra és újra eladják nekünk ugyanazt, mi pedig élvezettel fizetünk érte. Nem tudom, miért. Talán abban bízunk, más lesz, jobb, szebb, ki tudja. Azonban tény, hogy ismét feldolgozták a kedvenc filmjeinket, sorozatainkat, zenéinket, és szép számmal válogatnak a könyvek közül is. Csakhogy van itt valami furcsa, mert a feldolgozások korában egyetlen dolog létezik, amiből nem jön hetente remake, és azok a versek.

 

Még akkor is, ha a témák, akár még a címek is közösek, minden költő mást és mást lát bele a szerelembe, a halálba, az újjászületésbe. Jóllehet a stílust, érzékelést meghatározza a kor, amiben élnek, a tapasztalatok, amiket életük során gyűjtöttek, a hitük, a közeg, ahol felnőttek, élnek, de ebben mégis az a csodálatos, még ha némelyikük munkásságát el is utasítjuk, akkor is pontosan értjük, miről ír. A költészet, akárcsak a matematika és a zene, számomra egyetemes. 

 

Szendrey Júlia (1828-1868) költő, író. Kitűnően zongorázott, több idegen nyelven beszélt és jól táncolt, a társasági élethez rendelkezett minden főbb tulajdonsággal, mégis afféle különcként kerülte az embereket. 1846-ban ismerkedett meg Petőfi Sándorral, és a következő évben hozzá is ment feleségül. Egy közös fiuk született, Zoltán. 1850-ben Horvát Árpád történész házastársa lett, és bár négy gyermekük született, kapcsolatuk barátságra épült. Halála előtt elhagyta a férfit, és szándékában állt elválni is, de méhrákja megakadályozta ebben. Közös koporsóban nyugszik Zoltán fiával a Kerepesi úti temetőben, és egy sírban első férje szüleivel, valamint Petőfi Istvánnal, Sándor öccsével. Sírkövére azt vésték – annak ellenére, hogy Horvát Árpád feleségeként halt meg –: Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia, élt 39 évet.

 

Az egész életünk válaszutak sorából áll, el kell döntenünk egy-egy kereszteződésnél, hogy merre induljunk. A külvilág is folyton, sokszor erőszakosan avatkozik az életünkbe olyan körülményekkel, amik felett nincs hatalmunk, de a következményeket mégis nekünk kell viselnünk. Gyakran nehezünkre esik elfogadni, azonban az mégis csak a mi elhatározásunkon múlik, merre haladunk tovább.

 

Szendrey Júlia: Miért van így?

 

Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!…
Mért nem ez a sorsom? –
Mért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?

 

Csillagként lefutni,
Napként hanyatlani,
Ég boltozatárul:
Ekképen elhalni,
Életből kimúlni,
Pályazáradékul!… –

 

Föld porában csúszni,
Lábbal tapodtatni,
Ez lett osztalékom;
Növényként tengődni,
Féregként tenyészni,
Életföladatom! –