Kurt Vonnegut: Éden a folyónál

Kurt Vonnegut írásaiból sosem elég. Legyen szó magazinokból kimentett karcolatokról vagy az íróasztal fiókjában porosodó novellakezdeményekről, valami szórakoztatót mindig találni bennük. Ha épp nem is megismételhetetlenül eredetit, valami vonnegutosat mindenképp. Ez áll arra a parkolópályára állított hét írásra is, amelyet a mester irodalmi hagyatékának kezelői a Sucker’s Portfolio címen gyűjtöttek és adtak közre, eredetileg elektronikus formában.

Hogy „A palimadár vagyoná”-ból – avagy portfóliójából, hiszen ma már nálunk is akadnak, akik különféle kockázatú portfóliókat választanak befektetéseikhez – hogyan lett „Rongyos tíz cent” a novella és Éden a folyónál a kötet esetében, azt a fordító, Szántó György Tibor tanulságos utószavából tudhatjuk meg.

 

Mely utószó nem mellékesen alaposan kielemzi az egyes „tételek” erényeit és hiányosságait, és feltárja a „rokoni” kapcsolatokat ezek és más novellák között. Emellett általános tematikus párhuzamok megvonásával bizonyítja az írások eredetiségét. És hogy ne legyen kétségünk afelől, hogy érdemes volt kiadni, nekünk pedig érdemes elolvasnunk a vékony könyvecskét, értékel is. A futottak még kategóriába egyedül „Az utolsó tasmán” címet viselő esszé került. Az Amerika történelméről szóló eszmefuttatás egyértelműen utánérzés, ráadásul a gondolatok nem következnek igazán egymásból. Inkább csapongónak érezhetjük az egészet. Szigorúan érveléstechnikailag ez nyilvánvaló hiba. Ha ellenben a Vámpéterek, foma és nagybömbök kinyilatkoztatásaival vetjük össze, igenis fejlődést tapasztalhatunk, hiszen a korábbi, meggyőződéses erkölcsnemesítő szándékkal ellentétben, ebben a félresikerültebbnek mondható írásban felüti fejét a kétely. Vonnegut itt-ott önmagát is megkérdőjelezi, nem is próbál a próféta szerepében tetszelegni, csupán mereng. Márpedig ez nekem – nyugodtan kövezzenek meg ezért a farizeusok – kifejezetten tetszik.

 

A másik végletet a fordító szerint a magyar kiadásban címadóvá avanzsált novella képviseli. Az „Éden a folyónál” Vonnegut életművének valószínűleg legbensőségesebb írása. Másutt hiába keressük a valóban hiteles szerelemábrázolást, a férfi és nő közötti vonzalom a mesternél többnyire romantikus klisékkel elnagyolt téma, míg a szerelmesek szerelmesként alig többek egydimenziós báboknál. Persze tudjuk: amit mi szerelemnek gondolunk, csupán kémiai reakció. Az oxitocin nevű hormon fokozott kiválasztódásának jele. Ez a vegyület felelős az oldhatatlan kötődésért, Vonnegut pedig több helyütt is – leghatározottabban a Bajnokok reggelijében – kifejti, hogy mi, emberek csupán gépezetek vagyunk, akiknek a cselekedeteit a bennünk lévő vegyi anyagok határozzák meg. Itt, ebben az idillien szomorú elbeszélésben azonban a beteljesülhetetlen, azaz igaz szerelem tárul elénk. A novellát mégsem lehetett kiadni. A prűdségéről híres Egyesült Államokban, az ötvenes években, amikor a mű született, semmiképp sem. A testvérszerelem, az incesztus ugyanis szinte törhetetlen tabu, amit csak egy Philip K. Dick vagy Theodore Sturgeon mert érinteni a sci-fi műfaján belül. Olyan írók, akiknek nem kellett tartaniuk tőle, hogy efféle szentségtörés miatt jelentősen csökkenhet amúgy sem kiemelkedő népszerűségük. Ám ahogy én látom, Vonnegut kezdettől fogva érezhetően elismertségre vágyott, épp ezért nem kockáztathatott.

 

A harmadik külön említendő alkotás a töredékben maradt novella- vagy regénykezdemény, a „Robotújváros”. A téma a Titán szirénjeiből ismerős. A regényben marsiként szereplő hadsereg katonái a fejükbe épített antennáknak köszönhették hatékonyságukat, feltétlen engedelmességüket. Jó moralistaként Vonnegut persze azt is végiggondolta, vajon mi lesz a sorsa a feleslegessé vált bakáknak. Erről szól a „Robotújváros”, méghozzá különös írástechnikai újítással élve. Az egyes szám második személyű elbeszélés, valljuk be, nem fekszik tökéletesen a mesternek. Később Jay McInerny élt ugyanezzel az eszközzel, manapság pedig már az ifjúság fele így beszél. Annak idején ugyanakkor határozottan merész kísérletnek számított volna így reprezentálni egy történetet, habár az elbeszélési mód mélyebb filozófiai implikációit érdemes lett volna elemezni, amennyiben elkészült volna a teljes regény. Vagy hosszú novella. Ezzel együtt fennállt a veszélye, hogy az újítás elfedte volna a mondanivalót, Vonnegut pedig tudvalévőleg a forma és tartalom harmóniájára törekedett, amint arra Az ötös számú vágóhíd a legtökéletesebb példa. Talán ezért is maradt befejezetlen az elbeszélés.

 

Ami a kötetben szereplő többi írást illeti, mindegyikben Vonnegut valamelyik kedvelt témájával találkozhatunk. Az idő ugyanúgy kezdettől fogva foglalkoztatta, mint a színház, a színlelés, a festészet vagy a befektetés. Első regényeiben szintén ugyanezekkel a Lego-kockákkal dolgozott, de a még életében vagy csak posztumusz kiadott novellásköteteiben is gyakorta találkozni ugyanezekkel a toposzokkal és vándormotívumokkal. És mindez a mester leghitelesebb magyar hangján, Szántó György Tibor tolmácsolásában szólal meg, aki a legmesszebbre ment a nagy példaképpel való irodalmi azonosulásban, így minden szavát, minden mondatát az eredetivel azonosnak érezhetjük. Azaz, még csak annak sem érezzük, mivel észre sem venni, hogy ezek az írások nem a mi nyelvünkön születtek meg.

 

Elfogult vagyok Voneguttal szemben. Amióta az eszemet tudom, kedvelem az írásait. Mindent szeretek tőle, ha nem is kritikátlanul, de úgy vélem, hogy e szeretetet ténylegesen kiérdemelte. Hiszen bármit olvasok tőle, még ha ilyen sutba vágott műveket is, megérint valami abból a nagyságból, ami kevesek kiváltsága. Úgy tűnik, Vonnegut képtelen volt valóban silányan írni, és ezt az Éden a folyónál is mindennél ékesebben bizonyítja.

 

Tartalom:

Első tétel: Idomvas és idus között

Második tétel: Róma

Harmadik tétel: Éden a folyónál

Negyedik tétel: Rongyos tíz cent

Ötödik tétel: Miss Snow, ki van rúgva!

Hatodik tétel: Ó, Párizs!

Hetedik tétel: Az utolsó tasmán

Függelék: Robotújváros

„Mi tartott ennyi ideig?” – Utószó Kurt Vonnegut Éden a folyónál című posztumusz kötetéhez (Szántó György Tibor)