Főkép

„Nevem Nagy Sebestyén. Negyvenhárom éves vagyok. Nős. Kutyám, macskám, gyerekem nincs. Kocsim sincs. Összetörtem. Legmagasabb iskolai végzettségem: egyetem. Magasságom 176 centiméter. Testsúlyom 83 kg. Hajam barna. Nyelvtudás: angol. Izomzatom átlagosan fejlett. Word, Excel. Lövöldözős játékok. Becenevem Sebi. Szenvedélyem nincs. És bár senki sem tudja, én vagyok Orrman.”

 

Nagy Sebestyén élete derekán eseménytelen házasságát és munkáját unalmas konferenciákon, felejthető témákkal és nőkkel tengeti, ám az egyik hétvégéről hazafelé tartva autóbalesetet szenved, minek következtében hiperszaglásra tesz szert – így kezdődik a kétezres évek egyik legkülönösebb szagregénye a politikai, üzleti és érzelmi kiüresedésről. Az új érzék először rohamok formájában jelentkezik, de Sebi idővel megtanulja kezelni a képességét, és hamarosan izgalmas világ tárul ki számára, melyben elmerülve saját jelentéktelen életét is kezdi más színben látni avagy más illatban szagolni…

 

…vagy legalábbis így történne ez egy hagyományos fejlődésregényben, de nem Réz András Orrjában. Nagy Sebestyén ugyan kiszimatol ezt-azt, másként szaglássza az élet dolgait, az ételt, a metróban a tömeget vagy a nőket, de valójában marad, aki volt, a kibekkelős Sebi. Továbbra is az értelmiségi felső-közép osztály elhasznált, cél és motiváció nélküli, színtelen és szagtalan mindennapjait éli. Akad itt ugyan némi gyilkosság, robbanószer, ármány és rejtély, de a látens krimiváz épp, hogy csak keretet ad a történetnek. Rövid, egyszerű mondatok pattognak a kötet lapjain. A jelzők is szinte csak szagok és illatok. Ők ennek a kötetnek az igazi főszereplői.

 

A frissen cserzett bőr vegyszeres illata a sportautó ülésén, a szállodai szobák padlószőnyeg-ragasztó arrogáns aromája, a lepukkant mosdók ammónia és klór cuvéeje, a mell alatt a szeretkezés frissen erjedt bukéja, a régmúlt taplóval, mohával borított rothadóan friss emlékei, a szerelem, mint a kora nyári rét illatorgiája, a házasság, mint a ritkán használt konyha diszkréten szomorú doh szaga, a hatalom agresszív, mindent elnyomó édes illata, a média üres, steril műanyag odorja.

 

Olykor megnyugtatóan, máskor borzongatóan ismerősek az Orr illatai, jelenetei, helyszínei és hősei. Nem csak az értelmiség, nem csak a felső-közép osztály kénköves nyavalyái áradnak az oldalakból, facsarva az orrunkat. Ha az ember elidegenedik, elsősorban önmagától, akkor színtelenné, íztelenné és szagtalanná lesz minden. A szerző nem kínál gyógyírt erre a társadalmi anozimára, mint ahogy a cselekmény feszültségét sem oldja fel megnyugtató konklúzióval vagy kielégítő katarzissal. Az olvasóval együtt csak szemlélődik. Kivár. Kibekkel. Nem róhatjuk ezt fel neki. Mi is ezt tesszük nap, mint nap. Talán Orrman eljövetelét várjuk mindannyian.