Főkép

Mindennap egy érdekes világra ébredünk, újra és újra eladják nekünk ugyanazt, mi pedig élvezettel fizetünk érte. Nem tudom, miért. Talán abban bízunk, más lesz, jobb, szebb, ki tudja. Azonban tény, hogy ismét feldolgozták a kedvenc filmjeinket, sorozatainkat, zenéinket, és szép számmal válogatnak a könyvek közül is. Csakhogy van itt valami furcsa, mert a feldolgozások korában egyetlen dolog létezik, amiből nem jön hetente remake, és azok a versek.

 

Még akkor is, ha a témák, akár még a címek is közösek, minden költő mást és mást lát bele a szerelembe, a halálba, az újjászületésbe. Jóllehet a stílust, érzékelést meghatározza a kor, amiben élnek, a tapasztalatok, amiket életük során gyűjtöttek, a hitük, a közeg, ahol felnőttek, élnek, de ebben mégis az a csodálatos, még ha némelyikük munkásságát el is utasítjuk, akkor is pontosan értjük, miről ír. A költészet, akárcsak a matematika és a zene, számomra egyetemes. 

 

Friedrich Adolf Axel Detlev Liliencron (1844-1909) német költő, a modern német líra egyik őse. Korának egyik legnevesebbje, és a német impresszionizmus képviselője. 1875-1877 között Amerikában tartózkodott, majd 1878-ban hazatért és közhivatalokban dolgozott. Ezután független íróként élt. Stílusára jellemző a szókimondás, közvetlenség, színes drámai látásmód és cselekvésre ösztönzés.

 

Egyetlen dolog biztos az életben, az a halál. Nem válogat, nem szelektál, lehet valaki gazdag, állhat a törvények felett, akár életében szentként tisztelhetik, nem segít semmi. A tudomány jelen állása szerint nem lehet kivédeni a baleseteket, ha rossz helyre születünk, a betegségek, a folyamos háborúskodás is beárnyékolja szűkre szabott időnket, és tény, mind öregszünk, aztán elmegyünk. Amit sosem tudunk előre, hogy mikor és hol ér utol a végzetünk. Ezért fontos, hogy éljünk, amíg csak lehet.

 

Detlev von Liliencron: Ki tudja, hol?

 

A hamu, sár és vér felett,
A lótiporta rét felett
Lement a hold.
Futott az éj. Már nincs csata.
De sokan nem tértek haza
Kolin alól.

 

Egy ifjú is, félig gyerek,
A puskaport ízlelte meg,
És ott maradt.
A zászlaját emelte még,
S a halál fogta már kezét
Kolin alatt.

 

Mellette a szent könyv feküdt,
Mely ott járt véle mindenütt
Az ütközetbe.
Egy gránátos, Bavária
Fia meglátta: biblia,
Hát fölemelte!

 

S vitte a könyvet egyenest,
Mint utolsó üdvözletet,
Mely sírva szól.
És beleírta az apa:
— Kolin. Fiam a föld alatt,
Ki tudja, hol?

 

És aki ezt dalolta most,
És aki békén olvasod,
S lelked dalol:
Egyszer majd én is, meg te is
A föld alatt alszunk, s nem is
Tudjuk ma: hol?

 

(Fordította: Juhász Gyula)