Főkép

W. G. Sebaldnak, a ’90-es évek talán legfontosabb írójának sajnos csak igen rövid irodalmi karrier adatott meg: főbb műveit alig egy évtized alatt, 1988 és 2001-ben bekövetkezett halála között írta meg. Horace Engdahl, a neves svéd irodalomtudós a Nobel-díj odaítélő bizottság egyik legnagyobb hibájának tartotta, hogy a német nem nyerhette el a leghíresebb irodalmi kitüntetést – azonban most, 2014 végére jó azt látni, hogy minden jelentősebb alkotása elérhető magyar nyelven: így az Austerlitz, a Kivándoroltak, a Szédület. Érzés. és a Szaturnusz gyűrűi is. Külön öröm, hogy ezekre a művekre mind a szakma, mind a (viszonylag) szélesebb olvasóközösség felfigyelt, ráadásul az idei év végére egy rövidke esszékötet is megjelenhetett az 1944-ben született bajortól, mégpedig a Légi háború és az irodalom címmel.

 

A kötet rövidke bevezetőjéből kiderül, hogy ezek a szövegek 1997 késő őszén hangzottak el Zürichben, és igen komoly vitákat váltottak ki, mégpedig azért, mert Sebald szerint mind a mai napig nem történt meg az angolszász hatalmak által végrehajtott kegyetlen terrorbombázások feldolgozása a német irodalomban, sőt, azt szinte mindenki egyfajta tabutémaként kezeli. Miként lehetséges az, hogy egy több évig tartó és mintegy hatszázezer áldozatot követelő terrorfolyamat, ami nem mellesleg több mint hétmillió hajléktalant is eredményezett, nem került be sem az irodalomba, sem a közbeszédbe? Sebald eléggé körüljárja a témát: kitér arra, hogy az emigrációban élő német írók nem akarták negatív színben feltüntetni a szövetségeseket, illetve az anyaországot el nem hagyó alkotók, így vagy úgy, de belekeveredtek a háborúba és a pusztításba. A civil lakosság jelentős része pedig kvázi jogos büntetésnek, sorscsapásnak tartotta a bibliai méretű pusztítást.

 

A szerző bepillantást nyújt a másik oldal, elsősorban az angolok érveibe is: nekik egész egyszerűen nem volt más lehetőségük a háborúba való beavatkozáskor, ez volt az egyetlen módja annak, hogy fájdalmat és károkat okozzanak a Harmadik Birodalomnak. A bombázás mellett egészen elképesztő, (szerencsére) meg nem valósított ötleteik is voltak: például acélkarókat akartak leszórni a mezőgazdasági területekre, megakadályozandó a gépi aratást, vagy különleges jégből akartak elsüllyeszthetetlen óriás-anyahajókat megépíteni – ezekhez képest egyes városok elpusztítása egészen értelmes és kivitelezhető cselekedetnek tűnt.

 

Sebald szerette volna megrajzolni a rombolás természetrajzát, hosszasan elemzi azt, hogy mit élhettek át az egyes áldozatok, milyen lelkiállapotba kerülhettek; végigveszi a korabeli beszámolókat és az ezzel foglalkozó meglehetősen gyér számú irodalmi alkotást – majd a többségüket alkalmatlannak ítéli arra, hogy valóban bemutassák azt, hogy mi történt. Beleköt az írók stílusába, nyelvezetébe, a rengeteg felhasznált klisébe, a továbbélő és levetkezhetetlennek tűnő náci sztereotípiákba. Az érvei alapján pedig azt kell látnunk: jogosan. A német kitér ezeknek az esszéknek a fogadtatására is, idéz olvasói, kritikusi és más írók által írt levelekből, amelyek nem igazán tudják megcáfolni Sebald igazát, ellenben tanúskodnak arról, hogy ez az esemény továbbra is tabutémának számít, amivel több, mint fél évszázaddal később sem lehet érdemben foglalkozni.

 

A mű végére bekerül Alfred Andersch életrajza, amely egyfajta Mefisztó-történetként funkcionál, és amelyben megláthatjuk azt, hogy a korabeli írók személyes érintettségük okán mennyire képtelenek voltak arra, hogy a valóságot mutassák be bármiféle szépítgetés és mellébeszélés nélkül.

 

Összességében ez az alig 160 oldalas esszékötet nagyon is fontos részét képezi a Sebald életműnek; egy olyan vitát indított el, aminek már jóval korábban el kellett volna – azonban ahogy utánaolvastam a témának, rá kellett jönnöm, hogy a zseniális író halála után oda süllyedt vissza minden, mint korábban: a teljes feledésbe. Tegyünk róla, hogy ne így legyen! Olvassátok el ezt a könyvecskét minél többen-  megéri!