Kathy Reichs: Kincsvadászok

Kathy Reichs már az Virals sorozat előző kötetével, a Fertőzöttekkel is bebizonyította, hogy nemcsak a felnőttek, de bizony a fiatalok számára is élvezetes és – ami a legfontosabb – informatív történetet tud írni. Még az sem jelent a számára problémát, hogy ötvöznie kell a tényeket a misztikummal, bár igaz, hogy ezt is tudományos alapokra helyezve teszi meg – a lényeg, hogy a módszer működik.

Tory és barátai előző kalandja pontot tett egy múltbeli rejtély végére, felfedett egy jelenkori problémát, ugyanakkor a tetteiknek egészen komoly következményei lettek: megfertőződtek egy kísérleti vírussal, amely változásokat indított el a testükben, illetve a LIRI, a szüleik munkahelye igazgató nélkül maradt. A gazdasági nehézségek és a tiltott kísérletek miatt a létesítményt működtető Charlestoni Egyetem úgy dönt, hogy eladja az intézetnek otthont adó, valamint a dolgozók lakhelyeként szolgáló szigeteket. A fertőzöttekkel egymás után közlik a szüleik a szomorú hírt: el kell költözniük a szigetről, jelenleg állást keresnek. A fiatalokat még a felnőtteknél is jobban megrázza ez a kijelentés, hiszen még csak most fedezik fel a testükben bekövetkezett változásokat, még kontrollálni sem képesek a Kitörést – ahogy ők maguk között nevezik az érzékeik kiélesedését. A tapasztalatok megszerzéséhez viszont szükségük van egymás társaságára, a „falka” közelségére.

Tory teljesen véletlenül értesül a helyi kalóznő, Anne Bonny történetéről, illetve az általa évszázadokkal korábban elrejtett legendás kincsről. A falka kockázatos és első hallásra képtelennek tűnő tervet sző: felkutatja a hírhedt kalóz kincsét, biztosítja a szigetek függetlenségét, megakadályozza a kutatók szétszéledését, és ezzel azt is elérik, hogy kis csapatuk együtt maradjon. Tervük megvalósításának első lépése, hogy minden információt összeszednek a törvényen kívüli tevékenységet folytatott hölgyről, és még képességeik használatától sem riadnak vissza – ez azonban egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, ráadásul Torynak közben a charlestoni elit közösségének tagjaival és a hagyományokból adódó elvárásokkal is meg kell küzdenie.

A különleges falka irányítója egyértelműen Tory, aki bármiről képes – észérvekkel – meggyőzni a fiúkat –, így a kis csapat egyre inkább az események sűrűjébe kerül. Hihetetlen kalandokat élnek át együtt, miközben a kincshez vezető nyomokat követik, amelyet természetesen nemcsak ők akarnak megszerezni, hanem sok mindenki más is – köztük olyanok, akik évtizedek óta a kutatásnak szentelik az életüket, most pedig nehezményezik, hogy egy csapat kölyök nagyobb sikerrel veszi az akadályokat, mint ők maguk.

Talán közhelyként hangzik, de nem tudom máshoz hasonlítani az élményt: igazi Indiana Jones-féle kincsvadászatban volt részem a könyv olvasása közben, és minden percét élveztem, lehetőségem sem volt rá, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is unatkozzam, olyan szédületes sebességgel követték egymást az események, a rejtélyek, illetve azok megfejtései. Piros pontot érdemel a szerző azért, hogy a kalandok leírásában hihetetlen mennyiségű információt rejtett el, ezáltal úgy tanít és bővíti a tudást, hogy az olvasó észre sem veszi, mert közben jól szórakozik.

A főszereplő fiatalok még mindig a kedvenceim, logikus gondolkodásukat imádom, a tudásuk továbbra is meghaladja a korosztályukét – igazi tudós palánták, a szokásosnál is nagyobb kalandvággyal felszerelkezve. Tory és a három fiú – Ben, Shelton és Hiram – előtt nincs leküzdhetetlen akadály, legyen szó fizikai gátról vagy logikai problémáról, ők előbb vagy utóbb megoldják. Példaértékű az összetartásuk, az egymással szembeni lojalitásuk, bár a vakmerőségüktől néha én magam is kétségbe estem.

Bár a négy fiatal egy falkát alkot, de a regényben betöltött szerepük nem egyformán hangsúlyos: a szerző jól érezhetően Tory-t állítja a középpontba, szinte mindig ő jön rá a titkokra és ő az, aki megrögzötten ragaszkodik az elképzeléseihez – persze minden falkába kell egy irányító, egy alfa, de szerintem kaphatnának nagyobb önállóságot a többiek is. A szerző mindössze egyszer esett csak bele a saját csapdájába, amikor Tory száján egy komplett anatómiai értekezés szalad ki egy fejlődési rendellenességről – természetesen latin szavakkal tűzdelve, amelyet azért már én is túlzásnak tartottam. Elnézem azonban ezt a botlást, mert továbbra is nagyon kedvelem, hogy a romantikus érzelmek ezúttal sem dominálnak, ami éppen szóba kerül, az teljesen természetes, kellemesen árnyalja, hitelessé teszi a szereplők karakterét – a regény megmaradt annak, ami: egy érdekes, kalandos, jól összerakott ifjúsági kriminek.

Nagyszerű ötlet volt, hogy a szerző a történetének helyszínéül szolgáló Charleston helyi érdekességeit és történelmét is beleszőtte a regénybe, gyakorlatilag a jelenlegi kaland teljes egészében egy helyi legendára épül. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tényleg létezett-e ez a híres kalóznő? Végeztem egy kis kutatást, és már ez is azt támasztotta alá, hogy Anne Bonny tényleg élő személy volt, életének ezen szakaszáról olvasottak pedig megegyeznek azokkal az utalásokkal, amelyek a regényben is szerepet kapnak. A kincs? Biztos az is létezett... elvégre egy kalóznak mindig van rejtegetnivalója.

Bár egy sorozat második kötetéről beszélünk, de bátran ki merem jelenteni, hogy ez a történet önállóan, az előzmények ismerete nélkül is élvezhető. Minden információra, amely szükséges a korábbi események értelmezéséhez, kitér a szerző, mintegy összefoglalásként újra feleleveníti az előtörténettel kapcsolatos fontosabb történéseket és következményeket – ebben a kötetben pedig tényleg a kincsvadászaton van a hangsúly. Aki tehát csak a kalózok és a kincskeresés miatt venné a kezébe a regényt, nyugodtan megteheti, mert nem érzi majd úgy, hogy csonka történetet olvasott. Ha pedig valakinek tetszett a fiatalok kalózos kalandja, akkor a folytatást is a kezébe fogja venni. Egyet már most kijelenthetek: én biztosan ezt fogom tenni.