Főkép

Jaden Korr Jedi-mesternek látomást küldött az Erő, aminek köszönhetően ő és a Junker roncsvadász-hajó legénysége (az időközben padavanná avanzsált Marr és az örökké zsörtölődő kapitány, Khedryn) egy fagyos bolygón valami olyat fedeztek fel, amire a legkevésbé sem számítottak: klónozott Jediket és Sith-eket. A rejtett laboratóriumban létrehozott férfiak és nők azonban elmenekültek előlük, hogy a titokzatos hitüket követve valahova az Ismeretlen Régiókba induljanak, eggyé válni az Anyával, akihez hitük szerint tartoznak. Jaden és kis csapata természetesen utánuk ered, miközben a klónoknak egyéb gondjuk is támad: majd’ mindegyikőjüket megtámadja egy rejtélyes betegség, ami akár a halálukat is okozhatja. Eközben az Egyetlen Sith ügynökei, egy umbarai testvérpár sem tétlenkedik: de hogy mi lehet a céljuk, azt csak a sötét oldal szolgái tudják – ám az biztos, hogy szerepel benne az ősi, elfeledett, de ettől függetlenül rendkívül veszélyes rakata technológia…

 

Paul S. Kemp nevét meglátva egy borítón mindig a karakterek jutnak először az eszembe. Ha valamiben, a szereplők árnyalásában ugyanis nagyon profi az amerikai szerző: míg a duológia első részében Relin és Jaden meghasonlottsága állt a fókuszban, addig a Hullámtörésben már az egyik klón, Katona kerül a középpontba. A férfi ugyanis nem találja a helyét ebben a világban: bár körülötte minden klón elmerült a hitben, mindenki tisztán hiszi, hogy Látó társuk jóslatai igazak, addig neki kételyei vannak. Túl sokat gondolkodik, túlságosan törődik társaival, köztük is elsősorban a gyerekekkel, akik a betegség miatt rengeteget szenvednek. De közben folyamatosan kérdések kínozzák: van értelme a hitüknek? Hogyan bizonyosodhatnak meg arról, hogy az általuk követett út nem a romlásba viszi őket? Van egyáltalán értelme a létüknek? Hiszen klónok, mesterségesen létrehozott teremtmények: mi van akkor, ha egyszerűen csak valami hatalmas birodalmi lény játékszerei, aki úgy irányítja őket, ahogy kedve tartja?

 

Persze Kemp néha csak közvetetten foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, ám az biztos, hogy érdekes élmény volt megismerni egy Erő-használó klón gondolatait – és kicsit csalódás, hogy úgy tűnt, mintha mellette a történet nem lett volna eléggé átgondolt. Félreértés ne essék, önagában mindegyik pillanata nagyon szórakoztató volt a könyvnek, nem hiányzott sem az izgalom, sem a feszültség, s annak ellenére, hogy néha mintha már önmaga paródiájába csapott volna át (azért az űrben a mentőkapszulán lovagló, onnan a turbólézer-lövedékeket lézerkarddal hárító Jedi képe még az én hatásvadászat-mérő műszeremet is túltölti), mégis mindvégig élveztem. Csak közben folyton ott motoszkált bennem, hogy mintha nem lenne íve és koncepciója a cselekménynek, vagy ha már itt tartunk, az egész duológiának: egyes történetszálak könnyedén kihagyhatóak lettek volna, ráadásul bizonyos kérdésekre (főleg Katona és Jaden származását illetően) nem kaptunk még az utolsó pillanatokban sem választ, ami kicsit frusztráló egy alapvetően rejtély-központú történet esetében.

 

Ettől függetlenül még mindig az egyik legjobb Star Wars-írónak tartom Paul S. Kempet: mindig képes valami új, mindeddig ismeretlen oldaláról bemutatni ezt az univerzumot, ahol azért valljuk be, elég sok minden történt már az elmúlt évtizedekben. Az Áramlatok duológia talán nem lesz a kedvenc sorozatom, de mindenképpen szívesen ajánlanám azoknak, akik egy olyan szeletére kíváncsiak a világ kronológiájának, amit itthon még elég kevéssé ismerhetünk. Az utalások nagyfokú jelenléte és a történet egyenetlensége miatt nem biztos, hogy azoknak is javasolnám, akik még csak most kezdnek bele a Csillagok háborúja univerzum megismerésébe, ám aki egy karakterközpontú akciótörténetet keres (akármennyire is furcsának tűnik ez a szókapcsolat), az biztosan megtalálja a számítását az Áramlatok és a Hullámtörés párosában. Én meg alig tudom kivárni a következő Star Wars regénymegjelenést…