Beleolvasó - Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése

 

Fülszöveg:

1919 áprilisának végén Budapesten az emberek már feladták a normális életnek még a látszatát is. A városban a tanácskormány tevékenységének köszönhetően eluralkodott a káosz, alig van ennivaló, a múltnál csak a jövő bizonytalanabb. Ez az egész felfordulás azonban nem különösebben érinti Wertheimer Miklós leszerelt főhadnagyot, aki a spanyolnáthából felgyógyulván aggasztó híreket hall a Szent Koronáról. Olyan híreket, amelyek félelemmel töltik el őt, akár az olasz tüzérségi sortűz a fronton.

 

A Wertheimerekről mindenki tudja, hogy a Szent Korona adósai, ezért Miklós mindent megtesz, hogy a korona utolsó őrét meggyőzze: képes elhárítani a koronára és az országra leselkedő veszedelmet. Vakmerő tervének végrehajtásában testvérére, Lajos és barátai segítségét kéri. A két Wertheimer látja, hogy egyetlen esélyük az azonnali cselekvés, és akcióba lendülnek. Miklós feleségét és két kicsi fiát hátrahagyva indul el, nyakában a bolsevik rendőrséggel, hogy küzdve árulással, halálos veszéllyel, puccsistákkal és szervízre szoruló repülőgépekkel mentse meg a koronát, amelyet a jelek szerint mindenki magára hagyott - azokat leszámítva, akik a legszörnyűbb sorsot szánták neki. Céljuknál pedig csak módszereik ördögibbek.

 

 

Részlet a könyvből:

1.

– Meg kell ígérnie, hogy erről soha nem beszél senkinek, Wertheimer. Csak akkor, ha titoktartási fogadalma alól én vagy megbízottam felmenti. – Gróf Ambrózy Gyula elhallgatott. Jobb kezével résnyire félrehúzta a függönyt, és úgy kémlelt ki rajta, mintha valakit várt volna. Türelmesen álltam és vártam, hogy folytassa. Neki ezt kellett elmondania, nekem pedig végig kellett hallgatnom, és a végén azt az egyetlen választ adnom, amelyet ismertem:

– Becsületszavamat adom. – Mást nem adhattam és mást nem mondhattam. Katona vagyok, akinek az egyenruhája és a becsülete az egyetlen tulajdona. Az egyenruhámat már régen nem vettem fel, és hiányzott is, viszont a becsületemet megőriztem, történhetett bármi az elmúlt hónapokban, márpedig sok minden történt, fiam, noha semmiségnek tűnik ahhoz képest, ami ezen beszélgetés utáni hetekben történt. A gróf lehúzta füléről drótkeretes szemüvegének szárát, majd elővett egy zsebkendőt, hogy megtörölje a lencsét, de végül csak állt, egyik kezében a monogramos zsebkendővel, a másikban meg a szemüveggel. Az utcáról kiabálás és üvegcsörömpölés hangja hallatszott. Én ezt már lassan megszoktam, a gróf azonban összerezzent.

– Se a családjának, se a barátainak, se a parancsnokának, se a gyóntatópapjának nem beszélhet arról, ami most itt elhangzott – folytatta a gróf, aki látványosan lefogyott, amióta az utolsó fotográfia készült róla: akkor a másik koronaőr, báró Széchenyi Béla társaságában vett részt Károly király koronázásán.

– A becsületszavamat adom – ismételtem mély és őszinte meggyőződéssel, amely azóta is a sajátom, és amely meggyőződésről azt hittem, hogy a legfontosabb számomra. Akkor és ott, a dolgozószobában állva, amelyre te már nem emlékezhetsz, fiam, azt hittem, nincs a világon semmi, ami ennél a meggyőződésnél fontosabb lehetne. Azóta eltelt több mint egy év, és tudom: az igazság még ennél is, azaz mindennél fontosabb. Lehet, hogy nem kell mindenkinek hallania – ahogy attól tartok, nagyon kevesen fogják hallani –, de nekem el kell mondanom – és nemcsak azért, fiam, mert megkértek rá, hanem azért is, mert egyszer talán majd te is elolvasod, mi történt velem és a Szent Koronával. Nem tudhatom, hogy mi lesz ennek a stósznyi kézzel írott lapnak a sorsa, melyet anyád gépel majd le, ám ha nem reménykednék abban, hogy valamikor a te kezedbe kerül, akkor olyan rövidre fogtam volna, mint állítólag Ambrózy gróf tette. Csakhogy neki alig volt mit papírra vetnie, ellentétben velem.

– A becsületszavát adja – ismételte a gróf, és kihúzta magát remek öltönyében, amelyet biztosan nem az én szabómnál csináltatott a Kis stáció utcában, a Havelkánál. – Ennél többet nem adhat.

– Nem, uram, nem adhatok – feleltem. – Ugyanakkor nem tudhatom, gróf úr, mi mást kérhetne még tőlem. Katonaként és úriemberként a becsületszavamnál többet nem adhatok. – Benntartottam a levegőt, mert nem tudhattam, mit felel a gróf. Kintről paták vad dobogása hallatszott, majd csattogó kerekek hangja verődött vissza a házfalakról, mint amikor elszabadul egy konflis elől a ló.

– Nézze, Wertheimer – fordult végre felém a gróf. – Ebben a válságos órában minden segítségre szükségünk van. – Megköszörülte a torkát. – Minden segítségre szükségem van – ismerte el. Tudtam, hogy szorult helyzetben vannak a koronaőrök, és nemcsak az egyetlen életben maradt országos koronaőr, aki ott állt lakásunk dolgozószobájának nehéz bársonyfüggönye előtt – amelynek rojtjait a bátyád még azon a nyáron levágta, mielőtt a házmesterlány frizurájának nekiállt volna –, hanem azok a tényleges koronaőrök is, akik a koronát rejtő helyiség előtt strázsáltak és életükkel feleltek a drágaságokért. Minden vágyam az volt, hogy én is közöttük álljak, ám ez a vágyam mindeddig nem teljesülhetett, ami talán nem is volt baj, mert abban az esetben nem hozzám fordult volna a gróf. Én meg szerettem volna azt hinni, hogy azért csöngetett be hozzánk akkor, azon az április végi délelőttön a gróf, mert én voltam a legalkalmasabb ember a feladatra, és nem azért, mert családunk örök időkre adósa maradt a Szent Koronának.

– Tudom, hogy nem veszélytelen, amire kérem…

– Amire ajánlkoztam, uram – vágtam a szavába a pontosság kedvéért.

Amire ajánlkozott, Wertheimer – biccentett a gróf. – Most már én is tudom, hogy nem kellett volna kétkednem a szavában, főhadnagy.

Szótlanul álltam.

– Nemcsak nemzetünk léte és jövője van halálos veszedelemben, hanem az is, ami az országunkat egyben tartja és megtestesíti.

– Tudom, uram – bólintottam.

– És ha segít elhárítani ezt a veszélyt, akkor a korona hivatalos őreként kijelentem, hogy sem magának, sem a családjának nincs többé tartozása a korona felé.

Én annak is örültem volna, fiam, ha csak a tartozásunk tizedét letudjuk, már ha egyáltalán lehetséges lett volna akár csak elfelezni is. Bevallom neked, nem tudom, ténylegesen mi igaz abból, amit a dédapádról mondanak, de ha csak a fele, csak a tizede, hát nekem akkor is jót kell állnom magamért, meg érted is, fiam. Értetek. Voltaképpen az sem zavart volna, ha a gróf kényszerűségből fordul hozzám. Az ő indítékai nem nyomtak akkora súllyal a latban, mint az enyémek, ám azok is eltörpültek a bolsevikok ördögi tervének szörnyű következményei mellett. Ha a kommün vezetői megteszik azt, amire készülnek, akkor nem elég, hogy soha nem tudhatom le tartozásunkat, de hamarosan senki és semmi sem lesz abból, aki felé ezt a tartozást letudhatnánk.

– Akkor vegyük át a teendőket – ült le a kerek dohányzóasztalhoz a gróf. Előkapta cigarettatárcáját, engem nem kínált meg, tüzet adtam neki, ő kifújta a füstöt, keresztbe tette a lábát, és rám nézett szemüvege mögül, amelyre mégiscsak ráfért volna az a tisztítás. – Tehát, Wertheimer, hol és kinek is akarják a bolsevikok eladni a koronát?

 

2.

– Londonban, Bécsben és Münchenben – feleltem, majd amikor intett a gróf, én is leültem.

– Én Amszterdamot hallottam még teljes bizonyossággal, megbízható forrásból – fújta ki a füstöt a gróf.

– Ezt is hallottam rebesgetni, uram, de mivel nem tudtam teljesen meggyőződni a hír valós voltáról, egyelőre nem akartam pánikot kelteni.

A gróf azzal a tekintettel nézte a falon Berkes Antal egyik városképét – ha megvan még, amikor ezt olvasod, nézd meg alaposan, anyáddal sokat vitatkoztunk, hogy egyáltalán pesti utcakép-e, én mindig azt mondtam, hogy a Ferencvárosban készítette, anyád szerint meg Párizs egyik külvárosában –, amely oly sok fontos és kevésbé fontos potentát arcát jellemezte tizennyolc ősze óta, amikor Károlyi kikiáltotta a köztársaságot, Lindner feloszlatta a katonaságot, a tótok sorra foglalták el a Felvidék városait, az oláhok meg egyre türelmetlenebbül és szemtelenebbül topogtak a demarkációs vonalon.

A gróf még mindig nem hitte el, mi történik. Nem volt vele egyedül, kevesen hittük, hogy igaz lehet az, aminek szemtanúi voltunk: annak az összeomlásnak, amely mindössze pár tízezer ember számára jelentette a kezdetet, sokunknak azonban a véget. A háború végét, a Monarchia végét, a jog és a rend végét, a józan ész végét. Ők egyáltalán nem értették, én sem teljesen, fiam, de engem legalább nem lepett és nem bénított meg az, amit láttam, mert négy év frontszolgálat után úgy hittem, semmi sem lephet már meg.

Megköszörültem a torkom, mire a gróf felém kapta a tekintetét, és alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Bánffy Miklós tudatta velünk egy titkos követe útján, hogy Kunék megbízottjai több amszterdami régiségkereskedőt is megkörnyékeztek, akik közül legalább egy, egy bizonyos van der Paas igent is mondott.

– Ahogy a müncheni, a bécsi és a londoni is – feleltem. – Gróf úr, nekem van egy tervem – közöltem hirtelen.

– Azt reméltem is, Wertheimer.

– Néhány kérdést szeretnék feltenni, uram, ha nem bánja – gomboltam ki a zakómat. Annyira megszoktam a begombolt zubbonyt, hogy gyakran csak a zakó derekánál éreztem a szorítást. Amikor kényelmesen ültem, előszedtem a zsebemből egy fekete noteszt, olyat, amibe apám szokott jegyzetelni az építkezéseken.

– A korona jelenleg a helyén van, uram?

– Igen – felelte gróf Ambrózy. – Amennyire tudom.

– Hogyan, uram? – kaptam fel a fejem.

– Utolsó információm a koronáról az, hogy a Budavári Palotában őrzik, a szokott helyén.

– Megkérdezhetem, hogy mikor járt ott utoljára?

– Annak ehhez az egészhez nincsen semmi köze! – csattant fel a gróf, majd enyhén remegő kézzel töltött magának az elég vacak borral teli karaféból. Én szóda nélkül meg nem ittam volna, de a lőre mintha megnyugtatta volna a gróf idegeit. Pedig még az utcáról sem hallatszottak fel zavaró és gyanús hangok, a kocsis a lova nyomába eredt, és te is abbahagytad a sírást. A gróf nem hallhatta, ahogy a bátyáddal közös szobában ordítottál, de én azon kevesek egyike voltam, akik jobb és élesebb hallással tértek vissza a frontról. – Nem mintha magyarázattal tartoznék magának, Wertheimer, mert… – hallgatott el a gróf, és megint rádöbbent a valóságra. Sem ő, sem én, sem egyetlen koronaőr, de még egyetlen tiszt sem tartozott senkinek magyarázattal, lévén nem voltak ők már senkik sem. Kun Bélának nem kellett feloszlatnia a hadsereget, mert azt Károlyi Mihály már régen megtette a rendőrséggel meg a csendőrséggel karöltve, így nem maradt más feladata, mint feloszlatni a koronaőrséget is, hogy az őröket aztán Károlyi Mihály villájának őrzésére rendelje ki. Gróf Ambrózynak nem kellett mondania, mert pontosan tudtam, hogy a koronát rejtő helyiség előtt két ember áll, két koronaőr, akik egymást váltják. Többen biztosan nem.

– El akartam kerülni, hogy felhívjam a bolsevikok figyelmét a koronára – folytatta a szükségtelen, mégis érdekes magyarázatot a gróf. – Ha exponálom magam a tiltakozásommal, akkor biztosan eszükbe jutnak a drágaságok – sóhajtott a gróf, és tudtam, hogy nehéz lehetett beismerni neki egy ilyen jelentős tévedést.

– Nos, nem sikerült, uram – jegyeztem meg, és a grófra pillantottam. Emlékszem, a jelentőségteljes csendet hirtelen megszakította a konyha irányából az edények zörgése, anyád küzdött az ebéddel meg az edényekkel, mert nem volt mit főzni. Nem nagyon számított az alapanyagok hiánya, mert anyád akkor is küzdött a konyhában, amikor a Csarnokban roskadoztak az asztalok a krumplitól meg a libazsírtól. – A bolsevikok figyelmét egyáltalán nem kerülte el a korona. A koronaőrség feloszlatása is mintha ezt bizonyítaná – folytattam, némileg szükségtelenül, de oly sok év számtalan dehonesztáló helyzete után úgy éreztem, legalább ezt a megjegyzést megengedhetem magamnak, ha többet és mást nem is.

– Én ezt nem néztem volna ki Kunból meg Garbaiból – ingatta a fejét a gróf, majd szabályszerűen felugrott a fotelból, amikor nyílt a dolgozóm ajtaja, és anyád lépett be rajta rövid, obligát kopogás után. Anyád homloka felhős volt, jobb kezében téged tartott, a másikban meg egy tálcával egyensúlyozott, amelyen kávé gőzölgött. A gróf arcába gyorsan visszaköltözött a szín, és természetesen volt olyan úriember, hogy nem firtatta a kávé eredetét, jóllehet a kávéházak nevéből akkoriban a kávét nyugodtan el lehetett volna hagyni.

– Uraim, a kávé előállt – mondta anyád, és először téged tett le a földre, aztán a tálcát az asztalra. A nyitott ajtón besurrant a szobába Micike, a macskánk, akire te biztosan nem emlékszel már, de ő nagyon sokáig és nagyon jól emlékezett rád, mert valahányszor megláttad, azonnal megragadtad a farkát, és úgy húztad-szorítottad, hogy a nyomorult állat a parketta lakkozásába volt kénytelen kapaszkodni. Anyád a macskával együtt végül kivitt, mi pedig sztoikus gyanakvással méregettük a kávét.

– Gróf úr, én ezekből mindent kinézek – jegyeztem meg.

– Még azt is, hogy ilyesmit terveljenek ki? – kérdezte a gróf, és a tekintetében láttam, hogy meginog a kávét illetően. Kicsit előrehajolt, beleszagolt a kávés kancsóba. Nekem nem kellett. Tudtam, hogy mi van benne.

– Való igaz, uram, nehéz bármiféle tervet kinézni belőlük, ami nem rekvirálással, letartóztatással, államosítással vagy veréssel jár, de minden jel arra mutat, hogy pontosan ezt akarták. Es gibt keine Zufälle.

– De kinek, mégis kinek jut eszébe eladni a koronát? – kérdezte a gróf, és csak nézte, ahogy cigarettája hamuvá ég a bronz hamutartó mélyén. – És miért?

 

A Kiadó engedélyével.