Főkép

Megmondom őszintén, egy nosztalgikus élmény miatt szerettem volna elolvasni a szóban forgó regényt: annak idején volt szerencsém tárgyalni egy roppant vonzó fiatal férfival, akinek németes nevében némi állóvíz szerepelt. A férfiú könnyebb beazonosítása érdekében becenevet adtunk neki a barátnőimmel, így ő lett a Folyamisten – sajnos, eme derék embert többet nem sodorta elém a jósors, első találkozásunk egyúttal az utolsó is volt. De hogy mi köze van ennek a regényhez? Őszintén: semmi. Viszont azt a nyomasztást, amit a regény hoz magával, érdemes oldani valami kis színes felvezetővel.

 

Lanczkor négy főszereplővel és történetszállal operál: egy pap, egy fiatal indiai lány, egy fiatal angol lány, és egy Angliába szakadt magyar fiú áll a középpontban. Gellei János atyát megérinti a szerelem – ám nem az, amit az Atya iránt érez, és amelyet a Tevere vize sem tud lemosni. Mira éppen arra készül, hogy elhunyt férjével együtt befejezze földi pályafutását, azonban az utolsó pillanatban mégis a Jamuna vizét választja. Esther és Laci még találkozhattak is a Temze által körülzárt ködös Londonban: az előbbi nem várt terhességét kezeli, másik pedig az idegenbe szakadt magyarság életét éli.

 

És hogy az ő történeteiket mi köti össze? Ismét őszintének kell lennem: erre nem sikerült rájönnöm. Van négy történetünk: közülük van kerek egész, megfejthető, de van olyan is, ahol nem sikerült megtalálnom azt a valamit, ami érthetővé teszi számomra. A nagy összekötő kapcsot pedig végképp nem adta át a regény – úgy érzem, egyértelműen az volt az író szándéka, hogy sokáig próbálkozzunk az alkotás megfejtésével (nemrégiben részt vettem egy beszélgetésen a szerzővel, ami után határozottan ez volt a benyomásom), mégsem ártott volna valami jobb kulcsot adni hozzá.

 

Ráadásul maguk az egyes történetszálak sem egyenletes színvonalúak; a kedvencemmé egyértelműen a pap története vált, ugyanis tényleg érdekes végiggondolni azt, hogyan éli meg egy hívő ember, ha elkezd másfajta szerelmet is érezni, mint az istene iránti (még ha ez valami intellektuális vonzalom is). Ezzel szemben Mira sorsa olyan homályos és balladai, mint az a világ, amelyben él, eközben pedig Esther és Laci mind korban, mind életmódban közelebb állnak hozzám, mégis távoli maradt a meséjük: a lány már figurájában sem érthető, és a kialakult helyzetre való reakciója sem logikus. A magyar fiú világa ellenben ismerős, bár csak elbeszélések alapján: a külföldön dolgozó hazánkfiai élete hiteles, bár nem túl izgalmas történet.

 

Ami viszont közös mindegyik elbeszélésfonálban, az a nyomasztó atmoszféra. Valamennyi történet valamilyen veszteségről, fájdalomról szól, legyen szó a belső nyugalom vagy éppen a biztos talaj elvesztéséről. A történetekben rengeteg a fájdalom, amelyhez a szöveg is igazodik: bizarr hasonlatok sorjáznak egymás után, a mondatok egyszerűen beszippantják az olvasót és el sem engedik a végkifejletig. Szuggesztív sorok, mitologikus háttér, amit inkább csak sejtek, mint egyértelműen kiolvasok.

 

Hogy ajánlanám-e a könyvet? Akik szeretnek kísérletezni a mai magyar prózával, azoknak mindenképpen. Lanczkor Gábor könyve egy felfedezésre váró rejtély, amit talán az enyémnél mélyebb történelmi, mitológiai, bibliai vagy éppen irodalmi ismeretekkel meg lehet fejteni. Ezen túl viszont azok is élvezettel forgathatják, akik szeretik a hatásosan sötét atmoszférájú, helyenként furcsa történeteket, ahol talán semmi sem az, mint aminek tűnik. A tökéletes műélvezethez pedig ajánlom az Anarchitecture zenéjét, aminek autentikusságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a szerző készítette saját műve illusztrálásához, így válhat posztmodern performansszá az egyszerű könyvolvasás.