Főkép

Korábban nem olvastam Verhulstöt, csupán véleményeket hallottam róla. Ilyet is, olyat is. Úgy is mondhatnám, hogy a dicséretek és kritikák kioltották egymást, ezért alapvetően előítéletektől mentesen tudtam közelíteni hozzá. Ezért kellemes meglepetésként ért a szöveg. Verhulst voltaképp idejétmúlt eszközökkel, nevezetesen könnyed iróniával és öngúnnyal szólít meg minket, és a Jézus Krisztus passziójára, valamint Dosztojevszkij nagy inkvizítorára való nyílt (itt elsősorban a könyv tizennégy stációra való osztására gondolok) és sejtetett utalások ugyancsak pár évtizede dívtak az akkoriban avantgárdnak számító irodalomban. Üdítő ellentéte ez a komoly vagy csupán komolykodó hangütésnek, amely sok mai nagy névhez lenne köthető a lektűrtől a magas irodalomig, vagy a befelé fordulásnak és hiperrealista tárgyilagosságnak, amivel egy másik meghatározónak nevezhető vonulat képviselőinek írásaiban találkozunk viszonylag sűrűn.

 

Részben nyilvánvalóan magyarázza ezt Verhulst belgasága. Ha létezik olyan nemzet Európában, amelyik nem veszi (vagy legalább néhány évvel ezelőttig nem vette) túlzottan komolyan magát, az a flamandok és vallonok közös állama. És pontosan ezért annyira hiteles, vagy legalábbis elfogadható a regény minden bírálata. Hiszen Verhulst nem bánik kesztyűs kézzel a mai nyugati társadalmi berendezkedéssel, mégsem úgy bírál, hogy egyrészt bármiféle kivételezettséget vagy erkölcsi fölényt sugallna, másrészt – habár ez kétségkívül összefügg az alappozícióval – amikor megró, többnyire azt is szeretettel, megértéssel teszi, kivéve akkor, ha az álszentséget kritizálja. A durva kétszínűség pedig általában épp az egyházak képviselőire jellemző, akik úgy gondolják, hogy – például – a kereszténység pajzsa mögé bújva bármit megtehetnek bárkivel. És bizony őszintén vizsgálva a helyzetet nehéz nem egyetérteni Verhulst meglátásaival és megjegyzéseivel.

 

Ugyanakkor az általános emberi gyarlóság elé nem az intézményes vallás, hanem a jézusi tanok tükrét állítja Verhulst, mivel a Megváltó közelgő látogatására készülve a brüsszeliek, de voltaképp egész Európa, sőt, szinte az egész világ felhagy addigi szokásaival, és megpróbál másokhoz jóindulatúan, szeretetteljesen viszonyulni, megszabadulni kicsinyes bűneitől, és bevallani a nagyokat és megbocsáthatatlanokat. És ugyan tudhatni, hogy nincs esély a tényleges változásra és megváltásra; hogy mindez csupán vágyálom, egyszerű fikció, arra mindenképp van remény, hogy akik elolvassák a kisregényt, avagy hosszú elbeszélést, legalább elgondolkodnak saját tetteiken, és talán nem annyiszor vétkeznek felebarátaikkal szemben, mint korábban. De még ha nem történik is így, és mindössze annak jövünk tudatára, hogy embertársainkhoz nem feltétlenül emberhez méltóan viszonyulunk, már volt értelme megírni és elolvasni a könyvet.

 

Amely egyébként telis-tele van idézhető passzusokkal, még ha nem is pontosan úgy, mint például egy Coelho-regény. Már csak azért sem, mert az itt olvasható igazságok nem egyszer fájdalmasak, mert azokat nem finomkodva tárják elénk, hanem a maguk lélekbe maró leplezetlenségében. Olvasás közben sosem éreztem azt – mint oly sok láncüzenetként terjesztett, általában ostoba, hiszen végtelenül felületes erkölcsi-életviteli útmutató esetében –, hogy látszólag bármennyire igazak is részben vagy egészben a tanácsok és megállapítások, az egész mélységesen hamis. Hamis, mivel senki nem tesz tényleges erőfeszítést arra, hogy bármely javallt elvhez tartsa magát. Verhulst ezzel szemben nem ajánl, hanem megállapít, ugyanis tudja, tökéletesen tisztában van vele, hogy belátható időn belül magunktól úgysem válunk jobbá sem egyénként, sem mint emberiség.

 

Gyötrően szórakoztató a Krisztus bevonulása Brüsszelbe, és el tudom képzelni, hogy sokan ki- vagy fennakadnak a benne leírtakon. Én mégis úgy érzem, hogy rendkívül fontos olvasmány, amely leginkább a hatvanas-hetvenes évek abszurd humorát kedvelőknek adhat sokat, ám mai elemekkel és tudással, ráadásként pedig sok eredetileg magyarul született írásnál is magyarabbnak ható fordításban.