Főkép

Voltaképp arra számítottam, hogy az előadást döbbent csend zárja taps helyett. „Az I. világháború kitörésének századik évfordulójára” írt darab ugyanis – az előadás ezt a magyarázó alcímet viseli – mindenekelőtt sokkoló. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem erre az estére mozivá változott, ahol Michael Nyman filmjét mutatták be, és a zenei aláfestés, akárcsak a korabeli némafilmes vetítéseken, élőben előadott kíséretként szolgált a képkockákhoz, a zenészek pedig feketébe öltözve, félig a gyertyalángszerűen megvilágított kottaállványok mögé bújva szinte mindvégig a háttérben maradtak, csupán a ráadásban kerültek reflektorfénybe.

 

A vetítővásznon a némafilm nagyjait idéző mozgókép kockái peregtek. Nyman archív anyagokból – javarészt francia és német felvételekből – állította össze a művet, és az imént nem véletlenül használtam a sokkoló jelzőt: a képeken sokszor a fronton megnyomorodott, eltorzított, csonkolt arcú, áll, orr vagy száj nélküli férfiakat láthattunk. És ahogy a Nyman generációjához tartozó sok író regényeiben, ő is alkalmazta a személytelen felsorolás eszközét. Általában a gépiesített háború embertelen vonásai emelkedtek ki, ha futurista festmények részleteit láttuk, ha egy babagyár termelési folyamatának részletei közé vágott be Nyman orvosi vizsgálatokon készült részleteket, ha játszadozó gyermekek katonásdiát kellett kénytelenül azonosítanunk a valósággal. Ám Nyman mindezt nem didaktikus módszerekkel oldotta meg; az ő eszköze a montázs és a szuggesztió.

 

Hasonlóképp, Nyman muzsikája is sokszor – úgy is mondhatni, hogy a legtöbbször – újrahasznosított, egymás mellé rakott témákból és motívumokból építkezik, és csupán sugall. Ennek ellenére bármikor felismerhető a saját stílusa, amit egyrészt a félig nagyon mai, félig a zenei régmúltba visszanyúló hangszerelés, valamint a fragmentumok repetitív alkalmazása, azaz a tömörség és a szakadatlan ismétlés jellemez. Persze az ilyesfajta zene használata egy efféle film aláfestéseként kétélű fegyver is lehet. A zene, különösen, ha az a 19. századi vagy még korábbi komponisták lelkületét tükrözi: alapvetően szép, bármennyire szomorú vagy gyászosan ünnepélyes is legyen. Rossinire, Schubertre, Beethovenre, Chopinre és César Franckra, a reneszánsz és a barokk korok határán alkotó Orlando Gibbonsra és John Bullra pedig – akiktől Nyman a War Workhöz kölcsönzött – különösen igaz, hogy valamiféle belső harmóniára törekedtek legdisszonánsabbnak, legfájdalmasabbnak szánt darabjaikban is. És ezt még a nymani hangszerelés sem fedheti el, hiába a természetes és operai énektechnikák keverése, a hirtelen, néhol fülsértően éles harmóniai váltások, a zajos rezek, vagy bármely más kifejezőeszköz. A zene természetéből fakadóan gyönyörködtető.

 

Persze úgy is felfoghatjuk e kontrasztot, mint az elviselhetetlen rettenet és a mélyen megőrzött emberiség ellenpontját. Ahogy a képeken is láthattunk lélekgyilkos felvételeket és más kontextusban mindennapinak számító jeleneteket. Inkább a szavak tették a filmhez hasonlóan félelmetessé a zenét. A vásznon megjelenő idézetek és a dalok szövegeként szolgáló versek, melyek között a magyar Gyánó Géza feltétlenül elolvasásra, átgondolásra méltó költeménye, a „Csak egy éjszakára” is szerepelt „For just one bloody night” címmel, angolra fordítva. Érdemes eredetiben is megkeresni e megrázó strófákat, de még többet ér, ha Nyman alkotásával ismerkedünk, amely a Művészetek Palotája aktív támogatásával született.

 

Feledhetetlen élmény. Semmilyen más szókapcsolat nem jellemezhetné pontosabban az előadást. Ugyanakkor szívbemarkoló, önreflexióra késztető. Legalábbis remélhetőleg az. Borzalmakról nehéz elég borzalmasan megnyilatkozni, kizárólag szépen nem szabad, mentegetőn pedig gyakorlatilag bűn. Nyman, úgy érzem, pontosan azt az arányt találta meg, ahogy a szörnyűségek, a mindennapok, a józanság és a szépség még épp megfelelően kiegyensúlyozzák egymást ahhoz, hogy átadható legyen a mondanivaló. Bármennyire ingatag talajon járónak érzem is a valamely eszme vagy gondolat mellett kiálló zenei alkotásokat, ezúttal, úgy vélem, fontos mű született, amely maradandóan fejezi ki alkotójának véleményét. És talán az is reményre adhat okot, hogy létrejöttét egykor egymással harcoló nemzetek közreműködése segítette.

 

Előadók:

Hilary Summers – alt

Michael Nyman Band

Michael Nyman – zongora